„Az olvasónak írok, nem pedig néhány embernek”

Stanyó Tóth Gizella – saját bevallása szerint – már gyermekkora óta vonzódik az íráshoz. Véleménye szerint az újságírás alappillérei a jóság, az egyenesség és az emberközpontúság. Karrierje elején válaszút elé került: nyomtatott sajtó, vagy rádió. Végül egy élesben zajló stúdióbeszélgetés a hírlapok világába sodorta. Vallja, hogy az újságot az olvasó számára kell írni, elsősorban magáról az olvasóról, nem pedig az éppen aktuális vezetőségnek kell, hogy szóljon. Mint megjegyezte, pályája kezdetén szerkesztői úgy tanították a szakma szabályaira, hogy az újságírás a zsigereibe kerüljön. Ennek eredménye az, hogy még nyugdíjba vonulása után is aktívan ír, tudósít napi eseményekről.

Hogyan került a laphoz?

– Gyerekkoromtól kezdve két nagy szerelmem volt, az első a képzőművészet, a másik pedig az olvasás. Abban az időben, édesapám munkája miatt, gyakran kellett költöznünk, laktunk Bácsfeketehegyen, Ormon, Bácskossuthfalván. A nyolcadik osztály vége felé a szüleim elé álltam azzal, hogy az iparművészeti középiskolába szeretnék iratkozni, ámde apám hallani sem akart erről. Ezután szó esett az építészetről is, amiről gyorsan lebeszéltek. Így kerültem a vegyészeti technikumba. Ha már a rajzzal nem foglalkozhattam, akkor inkább az irodalom felé fordultam. Emellett, a vegyészet előtt, ’63-ban, az akkor már létező Jó Pajtásba írogattam az oromi általános iskola ünnepségeiről, mindennapjairól. El lehet képzelni, egy kis falu diákjai számára mekkora öröm volt amikor megérkezett a gyermeklap. A nagybácsim is nagy hatást gyakorolt rám az írás és olvasás terén. Így sodródtam gyakorlatilag az irodalom irányába és kezdtem meg tanulmányaimat a magyar tanszéken. Közben pedig dolgozni kezdtem, mert csak így tudták a szüleim fedezni a tanulmányaim költségeit. Akkor már a családom állandó jelleggel lakott Bácskossuthfalván, és Ádor Lajos, az akkori helyi oldal szerkesztője, és az általános iskola igazgatója révén kerültem közelebbi kapcsolatba az újságírással. Emellett bedolgoztam az ifjúsági rádióba is. Vacilláltam, hogy végül a rádióban helyezkedjek el, vagy a lapnál. Aztán, amikor kaptam egy kis ízelítőt abból, hogy hogyan is zajlik egy rádiós beszélgetés, a papír mellett döntöttem. A másik meghatározó hatás Zsáki József munkásmozgalmi személyiség volt, aki folyamatosan segített. Véber Lajos vezércikke is motivált, aki így közölte le a rám gyakorolt parafrázisát: „Nálunk csakis jó emberből lehet jó újságíró”. Végül, az újvidéki szerkesztőségbe ’74-ben kerültem, miután férjhez mentem, de már előtte követtem a Topolyához és környékéhez kapcsolódó eseményeket.

Minden újságírónak vannak kedvenc témakörei. Önnek melyek voltak azok? Mennyire kaphattak akkoriban szabad kezet az újságírók?

– Ugye, az évek alatt több különböző témakörrel meg kell ismerkednie a szakmabelinek, pláne a lapnál, ahol minden kezdő firkász az újvidéki rovatnál tanulta el az újságírás alapszabályait. A szerkesztők folyamatosan figyelemmel kísérték a fiatal kollégák írásait, fejlődését. Eseményekre is jártak velünk, odafigyeltek arra, hogyan dolgozunk, mit hogyan csinálunk. Így, mivel tisztában voltak vele, hogy mely témákra mutatunk fogékonyságot, megpróbáltak bennünket abba az irányba igazítani. Lassan önállósultunk, viszont megtanították velünk, hogy az újságírás a zsigereinkben kell, hogy legyen.

Mindig is érzékeny voltam a társadalmi problémákra, ez a vonzalom, gondolom, a neveltetésemből is ered, és persze az empatikus képességeim is hozzásegítettek. Fokozatosan értek bennem a társadalmi, szociális problémákat taglaló témák. Ide köthető a Mit jelent számomra a forradalom? elnevezésű pályázat is, amelynek középpontjában a Duna menti történelem állt. Ez is egy olyan témakört járt körbe, amely megérintett, amelyben otthon éreztem magam. Elsősorban emberjogi témák érdekeltek.

Hogyan élte meg újságíróként a kilencvenes évek eseményeit?

– A háborús, és az azt megelőző évek teljesen más rálátást engedtek nemcsak az újságíróknak, hanem az egész társadalomnak. A háborúellenesség, az alapvető emberi jogok garantálása mind olyan témák voltak, amelyekkel akkor rendszeresen foglalkoztam. Emellett tagja voltam és vagyok több civil emberjogi szervezetnek is, mint például a Nők Feketében szervezetnek. Több megmozdulásban is részt vettem, újságírói kézzel dolgoztam fel különböző témákat, eseményeket, történéseket. A kilencvenes években lejátszódó szörnyűségek és az emberjogi kérdésekkel kapcsolatos témák iránt mutatott érzékenységem révén olyan problémák felé mutatok érdeklődést, amelyek a különböző történelmi szálakkal foglalkoznak, emberjogi kérdések például az érvényesülés az ilyen nemzeti sokszínűségben. Visszatérve a háborúra, minden egyes megmozduláson a békét hirdettem. Amikor megkérdezték, hogy hogyan is gondolom, akkor elmondtam, hogy egyedül békével érvényesülhet az ember, hiszen az adja meg neki a feltételeket ahhoz, hogy a saját erejéből és tehetségéből erényt kovácsoljon, hogy megteremtsen magának egy életet, nem pedig az, hogy melyik párthoz, nemzetiséghez, kultúrához tartozik. Ez a beállítottságom, gondolataim, vissza is köszönnek egyébként a cikkeimben is.

A lapnál a kilencvenes évek egy nehéz korszakot jelentettek. Úgy érzem, hogy a helyzet javítása érdekében néhány kolléga nem tett meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a Magyar Szónak biztosabb élete legyen.

Hogyan látja a politika hatását a szakmára a régi, tehát a szocialista modellel szemben?

– Megkerülhetetlen, ezért el kell mondanom, hogy a hetvenes évek közepén, fentről érkező utasításra, el kellett hagynom a szerkesztőséget, tehát a saját bőrömön tapasztaltam az előző rendszer keménységét. Innen szakpolitikai munkatársnak neveztek ki a VKSZ tájékoztatási szolgálatába. Ez alatt az időszak alatt a nyilvános tájékoztatás operatív munkakörében tevékenykedtem. Ide tartozik az újságírói akkreditációk jóváhagyása, elkészítése, a szerkesztőségek sajtószövegekkel való ellátása. Itt tanultam meg, hogy azt a munkát is jól kell csinálnia az embernek, amelyet nem igazán szeret, addig a határig, ameddig az emberi. Ezt vállalom ma is, megpróbáltam, a minősítést azonban másra hagyom.

A nyolcvanas években, amikor nehezebb idők szele kezdett már fújni, a sajtót is jobban górcső alá vette az államapparátus. Akkor a végrehajtó tanács fordítói szolgálatában dolgoztam. Akkoriban a kisebbségi sajtótól csak szövegrészletek érkeztek, tehát részinformációk. Akkor tanultam meg Petkovics Kálmántól, akkori titkártól, hogy ne engedjük, hogy a kiragadott részinformációk alapján minősítsenek egy írást, embert vagy véleményt, politikai állásfoglalást. Így mindig teljes információkat kértünk a hivatalos, felhatalmazott szolgálattól. Emiatt persze ismét kivívtam az akkori vezetőség nemtetszését. Persze, még abban az időben tervbe vettem, hogy visszatérek az újságíráshoz. Voltak is különböző ötletek, tervek. Elsősorban azt terveztem el, hogy hetilapnál dolgoznék, hiszen a napi sajtó írásához szükséges újbóli állandó készenlét és stressz akkor nagy falatnak tűnt. Végül is a Magyar Szóba kerültem vissza a nyolcvanas évek végén, Csorba Zoltán főszerkesztősége alatt.

Az említett stresszel a munkatársak meglátása szerint jól boldogultam, viszont sokáig volt bennem egy belső korlát, sokáig éreztem úgy, hogy valaki fogja a kezem. Időigényes volt, mire megint meggyőződtem róla, hogy az olvasónak írok, nem pedig néhány embernek. Ez a felszabadulási folyamat eltartott pár évig. Őszintén, e korlát leküzdéséhez hozzásegített a háború is, ahol szilárdan kiálltam a béke mellett, háború-ellenességemmel, újból szilárd állásponttal vettem tollat a kezembe. Egyébként, már ’45-ben is, az akkori újságírók is pontos állásfoglalást tudtak közölni, a sorok közé megírva, és ezzel játszották ki az akkori politikumot.

A mostani viszonyokban mit hiányol?

– Amit most hiányolok, az az, hogy hiányzik a közösség- és a családközpontúság a lapból. Úgy érzem, hogy az olvasóért el kell mennünk. Persze, most az anyagi lehetőségek nem engedik meg annyira az utazásokat, viszont életszerűbb kellene, hogy legyen a lap. Régebben rengeteg cím volt az oldalakon, rengeteg információval.

A másik dolog az, hogy az országban a vezető lapok sem foglalkoznak már annyira közéleti, polgárközpontú témákkal. Gyakorlatilag a szenzációhajhászással elintéznek mindent, pár helyen megemlítik a kultúrát és a folklórt, de ezzel be is befejezik az újságírást.

Visszakanyarodom azokra a témákra, amelyekkel leginkább foglalkozom: a sajtó az emberi jogok kérdéseit sem boncolgatja manapság elég tüzetesen. Mint mondtam, ezen alapvető jogok szavatolása adja meg a lehetőséget arra, hogy a saját erőnkből alakítsuk pályánkat.

Mennyire tartotta megerőltetőnek ezt a szakmát? Különösen az évtizedes kiesés után?

– Említettem már, hogy kicsit nehézkes volt, habár gyorsan legyőztem ezt az akadályt, viszont az önkritika hosszabb ideig megmaradt. Habár sok szép emlékem is van. A csehszlovák menekültekkel készített riport folyamán például megismerkedtem egy kisfiúval, akivel aztán sokáig leveleztem is. Gyakorlatilag az újságírói események segítettek abban, hogy újra teljes magabiztossággal vegyem a vállamra a munkát. Persze, amikor megtaláltam magam a szociális kérdések témakörében, a stressz még inkább enyhült, még egy löketet adott.

Nyugdíj után mennyire volt képes „levetkőzni” magáról a szakmát? Meg lehet-e egyáltalán végérvényesen válni az újságírástól?

– Ma is aktívan írok, állítom, hogy nem lehet egyik napról a másikra szakítani ezzel a szakmával. Lehet, hogy lassabb tempóban kellene dolgoznom, de ha éppen van egy napi esemény, nagy valószínűséggel elmegyek rá. A múltkor is tudósítottam a maradéki falunapról. Addig szeretném csinálni, ameddig erőm engedi.

Szabó Gizella példája lebeg mindig előttem, aki két év múlva tölti a kilencvenet, és 69 éve dolgozik újságíróként.