Húszéves a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház. Vasárnap 75. alkalommal láthatja a közönség az Urbi et orbi című előadást, majd tortával ünneplik meg a jubileumot.
A közönség 1994. november 7-én láthatta a Gyermekszínházban a Kosztolányi Dezső Színház első előadását, Boris Vian Birodalomépítők, avagy a Schmürz című produkcióját. A jubileum jó alkalom a visszapillantásra, hogy felidézzük a sok-sok küzdelmet, amely az alapítást megelőzte, és amellyel életben tartották ezt a színházat, visszaidézzük az örömet, amikor végre 5 ifjú színész személyében saját társulatot és méltó játékteret kapott a színház. A színház alapítóját, korábbi igazgatóit és jelenlegi vezetőjét kértük fel egy visszapillantásra a 20. születésnap kapcsán.
– A kilencvenes évek elején Ljubiša Ristić kivonulóban volt a szabadkai Népszínházból. Már-már szinte nem volt magyar nyelvű előadás. Újvidéken éltem abban az időben, és úgy éreztem, a városvezetőség és a színházzal foglalkozók nem engedhetik meg maguknak, hogy ne tegyék meg a saját hatáskörük és lehetőségeik szerint a lehető legtöbbet a magyar kultúra elsorvadása ellen. Szabadka akkori polgármesteréhez fordultam azzal a javaslattal, hogy csináljunk egy színházat, hozzunk létre egy új intézményt. Ristićet ugyanis sem meneszteni nem tudták, sem igazán rávenni arra, hogy itt magyar színházat is működtessen – idézte fel Kovács Frigyes színművész, a Kosztolányi Dezső Színház alapítója az akkori körülményeket.
– Azt javasoltam, hozzunk létre egy magyar színházat, egy ambuláns színházat, amely székhelye ugyan Szabadkán van, de lévén, hogy itt az infrastruktúra hiányzik, ezért oda megyünk dolgozni, ahol épp befogadnak bennünket, a Vajdaságban bárhol, művelődési házakban vagy egyéb helyeken, ahol minimális munkakörülményeket lehet létrehozni. Ezt a színházat én kamaraszínháznak és ugyanakkor valamiféle polgári színháznak képzeltem. Olyan színháznak, amely nemcsak Szabadkán létezik, hanem a Vajdaság kisebb városaiban is játszik. Nagyon hosszú volt a szülési folyamat, és 7 magyar önkormányzat, valamint a VMSZ lett a színház megalapítója. Kosztolányi Dezső nevét kapta a színház. A 7 magyar önkormányzat vezetői nem voltak eléggé tisztában azzal, mit írnak alá, nem voltak igazán tisztázottak a fenntartók kötelességei és jogai sem, aláírták az alapító okiratot, de úgy gondolták, azonfelül semmi kötelezettségük nincsen. Nagyon nem volt ez előkészítve, de gondoltam, az akkori polgármester közgazdász, és nálam jobban tudja, hogyan kell megoldani. Zenta befogadott bennünket, a Thurzó Lajos Művelődési Központban készítettük az előadást, amelyet Hernyák György rendezett. Egy hónapra odaköltözött az összeszervezett társulat. Főleg Szabadkáról jöttek a színészek. Eredetileg nem Boris Vian Birodalomépítők, avagy a Schmürz című előadást szerettük volna színpadra vinni, más volt a szándékunk, de az Újvidéki Színház akkori vezetősége nem fogadta kitörő lelkesedéssel ezt a kezdeményezésünket, lehetetlenné tette, hogy az a szereposztás, amelyet egy másik darabra előirányoztunk, megvalósuljon, nem engedte el a színészeket. Ezt nagyon furcsának tartottam, azt gondoltam, hogy minden színházat csináló ember számára öröm, ha egy másik színház születik, de kiderült, nem így látják. Így esett a választás a Birodalomépítőkre. Rendkívül jól szólalt meg abban az időben, rendkívül sokat mondott.
Kovács Frigyes, aki még a ,,vajúdás” hosszú és nehéz időszakában Szabadkára költözött, alapítója volt a színháznak, igazgatója azonban nem. – Nem akartam igazgató lenni, azt gondoltam, majd bábáskodom a művészeti vezetés körül, mert nem tartottam magam kompetensnek a gazdasági ügyek intézésére. Egy rövid ideig még dr. Varga Zoltán főiskolai tanár is igazgatója volt a Kosztolányi színháznak. A 7 önkormányzat nem finanszírozta a színház működtetését, ekkor teljes egészében a szabadkai önkormányzat vette át a finanszírozását. Az akkori polgármesterrel összekülönböztünk színházetikai és színház-esztétikai problémákon, és akkor azt mondtam, működjön nélkülem ez a színház, ellene nem teszek, de érte nem tudok tenni, ezért aztán 3 évre vállalkozóvá váltam – idézte fel az akkori történéseket Kovács Frigyes színművész, az újvidéki Művészeti Akadémia tanára.
– Hetekig járt a követ hozzám, hogy vállaljam el a Kosztolányi Dezső Színház vezetését. Elsősorban színésznek tartottam magam, úgy éreztem, nekem a deszkákon kell bizonyítani és helytállni. Végül megértettem, hogy kötelességem elvállalni, tartozom ennyivel Szabadkának, Vajdaságnak, a közönségnek – idézte fel azokat az éveket Jónás Gabriella színművésznő, az újvidéki Művészeti Akadémia tanára. – A KDSZ-nek társulata, műszaki gárdája, próbára és előadások megtartására alkalmas terme, alkalmazottai, feltételei a munkához nem voltak, ellenben volt küldetése és feladata. Ez volt a mozgatórugó. Színházat, előadást, előadásokat teremteni a semmiből, visszacsalogatni a közönség azon részét, amely az elmúlt 10 évben elpártolt a színháztól. A pénztelenségtől, az előadások sikeréről, sikertelenségéről nem beszélek. Büszke vagyok azonban az első, második és harmadik Palicsi Nyári Színházi Esték elnevezésű rendezvénysorozatra, amelyben kiemelkedő hazai és külföldi társulatok vettek részt. A Nyári színpad nézőtere estéről estére zsúfolásig megtelt. Óriási segítségemre volt Godányi László szervező. 1995-ben Erdudac Zsuzsát nevezték ki a Népszínház főigazgatójává, a KDSZ helyet kapott a színház épületében, rendelkezésre állt a műszaki gárda, próbaterem, színpad, mindaz, ami a kifosztott raktárakban, a lecsupaszított falak között megmaradt. Erdudac Zsuzsa visszaállította a két társulatot, engem megbízott a Magyar Társulat vezetésével, amely két tagot számlált, Vajda Tibort és Búbos Andrást, és újra szerződtette Korica Miklóst, ettől kezdve párhuzamosan készült egyazon műhelyben a két színház – a Népszínház Magyar Társulata és a Kosztolányi Dezső Színház produkciói, vendégművészekkel, nyugdíjas kollégákkal, főiskolásokkal, amatőrök bevonásával – hallottuk Jónás Gabriellától, aki három évadon keresztül, 1997. december végig volt igazgató.
Majd visszahívták Kovács Frigyest, akit 1998. január 1-jétől kineveztek a Magyar Társulat igazgatójává. Ő úgy gondolta, a magyar társulat vezetője és a Kosztolányi színház igazgatója nem lehet ugyanaz a személy, Péter Ferenc színművész viszont alkalmas a Kosztolányi Színház vezetésére. Kovács Frigyes azt vallotta, a Kosztolányinak a mindenkori fiatalok színházának kell lennie, a színházhoz közeli művészeti ágakkal is foglalkoznia kell. Amikor megalakult a Magyar Társulat, a politikum úgy gondolta, nincs szükség tovább a KDSZ-re, nagyon szűk résen sikerült átvinni a szándékot, hogy megmaradjon.
– Én is a Népszínház Magyar Társulatának tagja voltam, miközben a Kosztolányi színházigazgatói teendőit is elláttam – hallottuk Péter Ferenctől, aki 2001-ig töltötte be ezt a tisztséget. Az előadások, például a Puskaporos hordó, a Közellenség, a Halál és a lányka vagy a Tavli című előadások a Kosztolányi Színház égisze alatt és elképzelése szerint születtek meg, de társulat, anyagiak és más feltételek hiányában a Népszínház Magyar Társulatának közreműködésére, a koprodukcióra szükség volt.
– Azt éreztem fontos feladatomnak, hogy a Kosztolányi színházat a Kárpát-medencei magyar színházak nagy tortájához leültessem, és onnan egy piciny szeletet kapjon, hiszen egy időben az kapott szárnyra, hogy a Kosztolányi fölöslegessé vált, mivel ismét megalakult a magyar társulat. Bebizonyosodott, nem igaz. Hisz a Tavlit több mint 60-szor játszottunk, a Puskaporos hordót 50-szer, szerette a közönség ezeket az előadásokat –mondta Péter Ferenc. Őt Szloboda Tibor váltotta a Kosztolányi Dezső Színház élén, de nem kívánt nyilatkozni erről az időszakról.
Urbán András, a Kosztolányi Dezső Színház jelenlegi igazgatója figyelemmel kísérte ezt a 20 évet, jóval azt megelőzően, hogy kinevezték igazgatónak, 2002-től rendezőként dolgozott itt, majd e státusa megszüntetése után három és fél évig művészeti titkárként. 2006 májusától a Kosztolányi színház igazgatója.
– Ez a kontinuitás egyfajta diszkontinuitásra épül. Kellett Kovács Frigyes, Jónás Gabriella, Péter Ferenc, Szloboda Tibor munkája, hogy ez a színház megalakuljon, életben tudjon maradni. Lényegesek az előző igazgatók, mindannyian fontos és hivatástudatról tanúskodó munkát végeztek, ha nem is azonosak a nézeteink, de benne vannak a sikereinkben, a történelmükben, itt mindenki beleadott valamit magából, és próbált vagy mert autentikus önmaga lenni, mert a modern, jó művészet alapja, hogy igaz legyen. Sok koncepció felmerült az évek alatt a Kosztolányi színházzal kapcsolatban, a legveszélyesebb gondolat az volt, amikor a Népszínház Magyar Társulata stúdiójaként akarták működtetni. Igazából koncepciókkal lehet dobálózni, a lényeg, hogy mi valósul meg. Szerencsére a Kosztolányi színház 2006-ban a városi támogatásnak és nem utolsósorban Lovas Ildikónak, a szabadkai önkormányzat kulturális tanácsosának köszönhetően függetlenedhetett, és kivonulhatott a Népszínházból. Ettől a pillanattól kezdve tudott fellélegezi a színház, társulatot kapott, önálló próbatermet, játékteret. Ha ott kellett volna maradni a Népszínház egyirodányi, raktárnyi helyiségben, akkor abban csináltam volna, ott hoztam volna létre a Kosztolányi színház jelenkori formáját, bár nyilván másként nézett volna ki, a körülményekhez képest – fejtette ki Urbán András, aki szerint egyszerű a képlet: van jó és rossz színház, és az a jó színház, amely meghatározó módon beszél arról a valóságról, amely érdekli az embereket. Úgy érzi, a Kosztolányi nagyon fiatal színház:
– Húszévesnek mondjuk, hisz 20 éve alakult, de a színház azokból az emberekből is áll, akik csinálják, és ha azt nézzük, hogy mióta van saját csapata, infrastruktúrája, akkor 9 éves színházról tudunk beszélni, hisz 11-12 év kellett, mire eljutott oda, hogy elkezdett saját színészekkel előadásokban gondolkodni, saját teret üzemeltetni – mondta a jelenlegi igazgató, aki kérdésünkre, mire a legbüszkébb, azt válaszolta, akkor szokott valamiféle örömet érezni, amikor kimutatható a Kosztolányi Dezső Színház hatása, kisugárzása más színházakra, a régióra, a közönségre. – A legbüszkébb a Kosztolányi színház mindenkori csapatára vagyok, ha bejön hozzák valaki, látja, hogy mindenki, a műszaki és az irodán dolgozó emberek is milyen nagy munkát végeznek, holott milyen kevesen vagyunk. A színházat azok az emberek által lehet megteremteni valamilyenné, akik csinálják. Az adott koncepciót élni kell. Kívülről csak okoskodni lehet és nagyokat mondani, a jó valóság és a jó színházi valóság valami egészen más, nem tudálékoskodó mellébeszélések üres halmaza – vallja Urbán András.
