Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát a második világháború után, 1950. december 10-én fogadták el. Az ENSZ által elfogadott nyilatkozat megpróbálta megfogalmazni, milyen alapvető emberi jogok illetik meg az embert, egy bevezetőből áll, és 30 cikkből. A cikkek többek között az élethez való jogról, a művelődéshez való jogról, a gondolat, lelkiismeret és a vallás szabadságáról, valamint a vélemény és kifejezése szabadságáról szólnak. December 10-ét azóta az emberi jogok világnapjaként ünnepelik.
Fotó: Molnár Edvárd
Attól eltekintve, hogy megfogalmazói a nyilatkozat meghozatala előtt 5 évvel még tömegeket mészároltak le a második világháborúban, egészen szimpatikus, és jóindulatú gondolatokat foglal magában. Ha rosszindulatú lennék, akkor azt is írhatnám, hogy lelkiismeret-furdalásukat valamelyest enyhíthette az emberiség védelméért összetákolt egyezmény, persze majdnem biztosak lehetünk, hogy kizárólag nemes célokból kifolyólag született az okmány. Az ENSZ által elfogadott nyilatkozat azonban nem törvényerejű, ezért nem kötelezhet senkit semmire, csak egyfajta erkölcsi nyomásként használható. De vajon mit ér egy ilyen nyilatkozat, mekkora súlya van a nemzetközi jogban? Vajon komolyan veszi a szabad véleményhez való jogot Kim Dzsongun, Észak-Korea diktátora, vagy érdekelte Mladić tábornokot az élethez és a biztonsághoz való jog? Az élet újra és újra megcáfolja az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának a létjogosultságát, hiszen nagyon kevesen tartják be a megfogalmazott alapszabályokat, és azokat sem azért tartják tiszteletben, mert az ENSZ elfogadta őket, vagy mert az emberi méltóságot védi, hanem mert pillanatnyilag ez megfelel valakinek.
És ha már felvetődött az emberi méltóság: vajon létezik manapság ilyen? Például itt, Szerbiában? Ki garantálja az Ön vagy az én biztonságomat? Vajon szabadon elmondhatja véleményét, szabadon használhatja nyelvét? Elmondhatja, hogy az emberi méltóságát tiszteletben tartják?
Nézzük például a dolgozók helyzetét. Milyen jogokat biztosít a munkáltató manapság? Nagyon sok olyan vállalat működik, ahol a dolgozók rabszolgasorsra jutottak, a fizetésükből nem képesek megélni, az évi szabadságot sokan nem használják, mert a kis fizetésükből is akkora összeget vonnak le, hogy nem élik túl a „kikapcsolódást”. A mobbing, a munkáltatók munkahelyi visszaélései mindennaposak. Valamikor régen a szakszervezetek a dolgozók jogait védték, ma már a vállalatok menedzsmentjének a meghosszabbított kezeként tartják kordában az elégedetlen munkásokat.
Vagy vegyük példának a gyermeküket egyedül nevelő anyákat és azok gyermekeit. Az elvált szülők a legnagyobb bajt a gyermeknek okozzák, ezért a törvény védernyője leginkább őket illetné. A helyzet azonban teljesen más. Ha például a szülők elválnak, és a gyermek az anyjánál marad, az apukát megilleti a látogatás joga. A bírósági döntések különbözőek, van pl., aki hetente, van, aki kéthetente, hétvégén látogathatja gyermekét, vagy tölthet vele egy napot. A kisgyermekek nagyon érzékenyek a változásokra, de a törvény csak a meglévő cikkelyeket követi, igazságot próbál szolgáltatni, igazándiból azonban nem védi a gyermek jogait. A gyermektartási díjat nagyon kevesen fizetik, sokan féléves lemaradással, vagy egyáltalán nem. Vannak olyanok is, akik nem is látogatják a bíróság által előírt időközönként gyermekeiket, hanem, mondjuk, félévente megjátsszák egy napra az apukát. A kisgyermekek esetében ez óriási stresszel jár, hiszen már nem is emlékeznek az apjukra, az anyuka azonban köteles egy napra odaadni gyermekét, mert az apának is jogai vannak.
Miféle méltóságról beszélhetünk akkor, amikor palesztin gyermekeket gyilkolnak naponta a Közel-Keleten, vagy milyen jogai vannak egy afrikai éhező csecsemőnek?
A mai világban az erkölcsi értékek kivesztek a társadalomból, a pénz hajhászása mindenek felett áll. A politikai elitek az egyre gyarapodó népesség miatt kevésbé képesek a hagyományos módon ellenőrizni a társadalmat, ebből kifolyólag szorítanak a kapcán, a demokrácia, a szólásszabadság és a szabad vélemény értelme lassan, de biztosan átalakul, egyre inkább névlegessé válik.
A modern ember nem figyel társaira, környezetére és az erkölcsi normákra sem. Pedig nem nagy művészet. Az alapvető erkölcsi normákat jóval az ENSZ alapítása előtt lejegyezték, a tízparancsolat olyan univerzális értékeket fogalmaz meg, amelyeket ha betartanánk, más világban élnénk. A kifogások és a másokra mutogatás helyett megpróbálhatnánk betartani ezeket, nem szükséges nagy, megváltó nyilatkozatokra várni, nem más alakítja sorsunkat, hanem mi magunk. Csak akkor állhat be változás az emberi méltóság tiszteletben tartása terén, ha mindennap teszünk valamit annak érdekében, hogy jobbá tegyük környezetünket, ha kiállunk az erkölcsi normák és az univerzális értékek mellett. Az emberi jogok sajnos nem pottyannak maguktól az ölünkbe, azokért folyamatosan meg kell küzdeni.
