Talán egyetlen ünnepnap sem annyira megosztó, mint a nőnap. Egyes hölgyek pirossal karikázzák be ezt a dátumot a naptárban, mások azonban ezen a napon legszívesebben egy ajtó és ablak nélküli szobában rejtőznének el. Elismerem, utóbbiak csoportjába tartozom. Az is igaz, hogy bár már legkorábbi gyermekkoromban is magamnak való voltam, és akkor voltam a legboldogabb, ha békén hagytak – főleg az emléknapokkal, amikor „kötelezően” örülni vagy éppen szomorkodni kell –, óvodás- és általános iskolás koromban mégsem volt semmi kifogásom az ellen, hogy március 8-án virággal kedveskedünk a nevelőnőnek, tanító néninek, anyukánknak, nagymamánknak, a kisfiúk pedig nekünk is csokrétát nyújtanak át.
Fotó: Molnár Edvárd
Később, ahogy idősödtem, egyre inkább nagyobb figyelmet szenteltem annak, hogy miként viszonyulnak a férfiak március 8-hoz, hogy kinek is ünnepnap ez valójában. Azt láttam, hogy az átlagférfi – legalábbis a faluban, ahol felnőttem – már kora reggel piros szegfűk garmadájával fegyverkezik fel, és egész nap nem tesz mást, csak feladatszerűen látogatja az ismerős hölgyeket, ünnepli kolléganőit – és mindeközben tetemes mennyiségű alkoholt dönt magába. Így, amikor késő délután vagy este végre hazaér, feleségének, élete párjának egy enyhén – vagy inkább jobban – illuminált állapotban lévő hímben van része. Annak a nőnek, akinek szerelmet és hűséget esküdött, aki talán szült neki néhány gyereket, aki meleg ebéddel és tiszta, vasalt ruhával, gondozott házkörnyékkel várja haza, csak egy alkoholgőzös csók és botladozó nyelvvel kimondott kedves szó jár a szegfű mellé. Talán bennem van a hiba, hiszen sehol nem írja, hogy a nemzetközi nőnapon a férfiaknak kizárólag párjukat kellene ünnepelniük, mégis úgy vélem, hogy ha már valamikor elismeréssel kell adózni a nők előtt, és megemlékezni arról, hogy mekkora küzdelem árán sikerült kiharcolniuk maguknak az egyenjogúságot, akkor a legtöbbet annak a nőnek kellene adni, aki az adott férfihoz a legközelebb áll.
Azoknak a nőknek, akik a XIX. század végén és XX. század elején a nagyobb jogérvényesítés és egyenjogúság mellett emelték fel hangjukat, feltehetőleg meg sem fordult a fejükben, hogy milyen láncreakciót indítanak el. A női egyenjogúság kivívása visszafordíthatatlanul befolyásolta nő és férfi kapcsolatát és ezáltal a családokat is. A kérdés, hogy ez jó, vagy rossz, vagy egy előbb-utóbb mindenféleképpen bekövetkező folyamat része, szintén megosztja a közvéleményt. Női felmenőink kiharcolták nekünk a lehetőséget, hogy szavazhassunk, tanulhassunk, dolgozhassunk – szinte bármit, amit csak szeretnénk, vagy amihez affinitásunk van –, önállóak lehessünk az élet minden területén. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hagyományos, génjeinkbe kódolt női szerepkör hirtelen eltűnt volna. A nők az új lehetőségekkel és feladatokkal nem a régiek valamelyikét cserélték fel, hanem újabbakat vállaltak magukra. Ez pedig kétségtelenül nyomot hagy minden nőn és férfin egyaránt. Egy átlagos, munkaviszonyban lévő, kétgyermekes anya napja kora reggel vagy hajnalban kezdődik, reggelit készít gyerekeinek, majd elfuvarozza őket a bölcsődébe, iskolába, munkahelyére siet, munkaidejének lejártát követően „összeszedi” gyerekeit, esetleg különórára fuvarozza őket, bevásárol, vacsorát főz, házimunkát végez, tanul, illetve foglalkozik a gyerekekkel, és valamikor, nagyon későn, nyugovóra tér. Az mára teljesen normálissá vált, hogy a sokasodó teendők miatt a férfiak szinte mindenféle házimunkából és gyereknevelési teendőből kiveszik a részüket, mindennek azonban az a következménye, hogy nő és férfi egyre nehezebben talál időt egymásra. Nem szándékom megkérdőjelezni a női emancipációt, meg vagyok győződve azonban arról, hogy a hölgyek „felszabadítása” esetenként, az élet bizonyos területein, kedvezőtlenül befolyásolja férfi és nő, illetve nő és családja kapcsolatát.
Szociológiai kutatások sorozata készült a témában, hogy a női emancipáció okozta társadalmi változások folytán a férfiakban egyre több feminin vonást fedezünk fel, a „gyengébb nem” pedig egyre férfiasabbnak tűnik. A férfiszerep tradicionálisan egyet jelent a munkával, a munkával kapcsolatos sikerrel, a versennyel, erővel, tekintéllyel. A szakemberek szerint emiatt nem meglepő, hogy egyes kapcsolatokban problémát jelent, ha a nő sikeresebb, többet keres. A nő magasabb társadalmi státusza, jobb anyagi megbecsülése – még akkor is, ha nem is képez állandó beszéd- és vitatémát – frusztrációt, teljesítményszorongást válthat ki a férfiakból, állítják szociológusok és pszichológusok egyaránt, mint ahogyan azt is, hogy annak ellenére, hogy a nőknek ma már ugyanolyan lehetőségeik vannak, mint a férfiaknak, nem baj, ha bizonyos helyzetekben megmaradnak a hagyományos szerepek.
A sokasodó feladatokat és a hagyományos szerepkör, illetve a modern világ diktálta elvárások között való egyensúlyozást teherként megélő nők körében az antifeminizmus egyre kiterjedtebb mozgalommá, választható alternatívává válik. Egy olyan mozgalomról van szó, amely nem az egyenlőségért küzd, hanem inkább az egyediséget próbálja hangsúlyozni. Támogatja azokat a nőket, akik mernek nőként viselkedni, és felvállalják anyaszerepüket a világ előtt – ez nem is meglepő, tekintettel arra, hogy bizonyos társadalmakban szinte lenézik azokat a nőket, akik „csupán” az anyaságot tekintik életcéljuknak. Az antifeministák fontosnak tartják, hogy megmaradjanak a különbségek a két nem között. A feministák élharcosával Simone de Beauvoirral szemben – aki szerint „senki sem születik nőnek, hanem azzá lesz” – azt vallja, hogy az alapvető tulajdonságok a génjeinkbe vannak kódolva, attól kezdve, hogy az ember nőként vagy férfiként megfogan. Az antifeminizmust támogató nők hisznek abban, hogy a férfi és a nő társai, támogatói egymásnak. A család intézményét tartják elsőbbrendűnek. Persze ezek a nők nem szeretnének időutazáson átesni és visszaröpülni a múltba, amikor egy nő jogai és lehetőségei nagyjából egy háziállatéval egyeztek meg. A mozgalom szószólói szerint a modern antifeminista gondolkodás általánosságban nem tartalmaz már olyan elemeket, amelyek elvitatnák az embereket nemtől függetlenül megillető egyenlő politikai és szociális jogokat. Napjainkban az antifeminista gondolkodók filozófiai, társadalomelméleti, családpszichológiai alapon folytatnak vitát a feminizmus újabb és újabb irányzataival, illetve azok társadalomra, családra gyakorolt befolyásával.
A nők emancipációja ugyanúgy kétélű kard, mint csaknem minden: szinte ugyanannyi pozitívumot eredményezett az egyén és a társadalom számára, mint amennyi negatívumot. Személyes értelmezésemben a női emancipációval elsősorban a szabad választás lehetőségéhez jutottak a nők. Magunk dönthetünk arról, hogy karriert építünk, vagy családot alapítunk, vagy mindkettőt. Bármennyire is ódzkodom a jeles napoktól, ha március 8-án meg kellene valakiről emlékeznem, akkor elsősorban azokra a nőkre gondolnék, akiknek továbbra sem adatott meg a szabad választás lehetősége. Azokra, akik még azt sem dönthetik el, hogy fedetlen hajjal és arccal lépnek-e ki az utcára, akiktől nem kérnek beleegyezést nemi szervük megcsonkításához, akiket nem kérdeznek arról, hogy első menstruációjukat követően férjhez akarnak-e menni. Mert egy ismerős általános iskolás fiú volt osztálytársát nem kérdezték.
