Amikor a szerb kormányra gondolok, két alapjában véve tévedésnek számító gondolat jut rendszerint eszembe. Az első annak a téves percepciója, hogy mióta is van hatalmon a jelenlegi kormány. A tényt, hogy az Aleksandar Vučić vezette kabinet fennállásának még csupán az első évéhez közeledik, meglehetősen nehezen tudom ráerőltetni az agytekervényeimre, mert minimum hároméves mandátumban gondolkodom, onnan kezdek számolni, amikor a Demokrata Párt által fémjelzett hosszú periódust felcserélte a haladók által fémjelzett újabb korszak, igazából azonban úgy érzem, mintha már hat-hét éve hatalmon lennének.
Fotó: Diósi Árpád
Itt jutok el a második tévedéshez, amikor arról is könnyen megfeledkezem, hogy ennek az új periódusnak nem végig a jelenlegi miniszterelnök volt a kormányfője, vagyis hogy egy szocialista kormányfő mellett is irányította a kabinetet „első kormányfő-helyettesi” bársonyszékből. Így vagy úgy, az igazságot ismerve sem tudom nem megállapítani azt, hogy az idő múlik, hogy a polgárok életszínvonala egy aprónak nevezhető javulást sem mutat, hogy olyan negatív tendenciák, témák osontak vissza a közéletbe, amelyekről azt hittük, már régen magunk mögött tudhatjuk valamennyit. A változás megint nem jött el, még ha itthon és külföldön mindenki arról beszél is, hogy a változás, a nagyreform igenis beindult. Igaz, arról már korábban is beszéltek, például 2000-ben is. Nem leértékelni akarom az elért eredményeket, csak meg akarom állapítani, hogy nincs valami sok. Amit az eddigiekben láttunk, azok politikai eredmények. Nincs életszaguk. Koszovó, uniós közeledés, infrastrukturális szerződések, projektumok ígéretei, makettek, bemutatók, dicséretek. De: európai bírálatok, a véleményszabadság korlátozása, gazdasági mutatók stagnálása, bér- és nyugdíjcsökkentés, ígéretek meghiúsulásai. Azt hiszem, az emberek saját bőrükön a második csoportot képező felsorolást érzik meg jobban.
A Vučić-kormányok időszakának az elmúlt években két kulcsszava volt: az átalakítás és a szakértőiség. Pontosabban, ennek a két célnak az elérését szolgáló állandó igyekezet, mutatvány. Figyelemelterelő manőverek. A kormányátalakítás témája örök, nem megy ki a divatból. A tavalyi rendkívüli választásokat követően megalakult kabinet mandátumának egy hónap múlva jár le az első éve, s a kormányfő máris módosításokon gondolkodik. „Szereti” – ahogyan azt nem is olyan régen Ivica Dačić, a Szerbiai Szocialista Párt elnöke, mellesleg jelenlegi „első kormányfő-helyettes” kijelentette. Lehet, hogy már ezen kijelentésének megtételekor tudta, éppen az ő bársonyszéke inog a leginkább a kabinetben.
Aleksandar Vučić néhány modellt vázolt fel a kormányon belüli módosításokkal kapcsolatban. Az első a koalíciós viszonyok újragondolását jelentené, a második magán az SZHP-n belüli változásokkal összhangban menne végbe (májusban lesz a párton belüli választói közgyűlés), a harmadik a kormány élén lezajló változásokat, a negyedik modell pedig egy változatlan helyzetet jelentene a tartományi és helyhatósági választások decemberben esedékes megtartásának pillanatáig. Mivel egyelőre csak kevesek rendelkeznek olyan gazdag képzeletvilággal, hogy reálisnak tartsák Vučić távozását a kormánynak vagy a pártnak az éléről, az átalakítás valójában az első és az utolsó modellre korlátozódik, magyarán: repülnek a szocialisták vagy minden marad a régiben decemberig. Az utolsó probléma az, hogy a Vučić által felvázolt negyedik modell ugyebár leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nem történik semmi. Így eljutva a kormányátalakítás lehetőségének a lényegéhez, annyit lehet mondani: vagy kidobják a szocialistákat, vagy nem.
A kormány megalakításakor annak a vezérelvnek az ismételgetését hallhattuk a haladók részéről, hogy mindenkire szükség van a nehéz reformok végrehajtásához. Mi történt közben, miért kell most azzal fenyegetni a második legnagyobb koalíciós pártot, hogy meglepetés is érheti őket egy év után? Minden nehéz reform megtörtént volna ez az egy hónap híján egy esztendő alatt? Elállt volna a miniszterelnök az alkotmánymódosítás tervétől is, melyről korábban még azért hallani lehetett, s melyhez a jelenlegi felállásnak meglenne a kétharmados parlamenti ereje is? Nem hiszem, hogy erről lenne szó. A médiatér szennyezése ez újabb és újabb, a mindennapi valóságunk számára teljesen irreleváns információkkal, egy koalíción belüli ellentétről szóló hírverés. A cél a szereplés, a népszerűsítés, a pártok olyan helyezkedése, mely egyszerre teszi lehetővé számukra a hatalomban maradást és a választókért folytatott harcot bizonyos kitalált ellentétek mentén. Tulajdonképpen az ellentétek lényegéről nem is hallhattunk. Min különböztek össze? Melyik az a kormánydöntés, amelyikkel a szocialisták nem egyeztek? Vučić teljhatalma ellen emeltek volna szót? Miért nem mondják akkor ezt a nyilvánosság előtt is ki?
Rengeteg a megválaszolatlan kérdés, az egyedüli biztos válasz pedig továbbra is az, hogy érezhető és megélhető eredmények felmutatása híján pártpolitikai ellentétek generálásával kell szórakoztatni a nagyérdeműt. Nem kell csodálkozni azonban mindennek fényében azon sem, ha egyre több helyen verődik össze egyre több ember végső elkeseredettségében tiltakozni, s azon sem, ha fekáliás csomagokkal lepik meg a kormányt. Szomorú, hogy a kormánynak és a koalíciónak az összetételét minden érdemleges magyarázat nélkül egyetlen személy fogja meghatározni. Ma, holnap vagy decemberben. Mindehhez még csak koalíciós válság sem kell.
