Titok – de mégsem a véletlen műve

Pénteken volt 16 éve annak, hogy az ország bombázásának a kezdetén lelőtték az F 117A típusú lopakodót Buđanovci határában. A láthatatlannak is nevezett repülőgép lelövésének nyilván lélektani jelentősége volt az egész hadsereg későbbi helytállásában.

Évekig nem lehetett tudni, hogy ki volt annak a légvédelmi egységnek a parancsnoka, amely megtette azt, ami addig senkinek sem sikerült. Aztán – a nyugdíjaztatása után – publikus lett, hogy Dani Zoltán ezredesről és légvédelmi egységéről van szó. A bombázások kezdetéről és a „láthatatlan” lelövéséről is megemlékeztek a napokban. Viszont ez úttal sem maradtak el a disszonáns vélemények a történtekről.

A NATO-bombázás tizenhatodik évfordulója előtti napokban, egy belgrádi napilapban – nyilvánvalóan jól időzítve – cikksorozat jelent meg, amelyekben elsősorban Dani Zoltán szerepét próbálják minimalizálni az F 117A típusú lopakodó lelövésében. Az ellene irányuló írás odáig megy, hogy az ember akár azt is gondolhatná, hogy nem is az ezredes vezette a műveletet, nem az ő technikai újításának az eredménye volt a lopakodó lelövése, hanem Đorđe Aničić alezredesé, aki a bombázások idején a légvédelem harmadik, Néva nevet viselő hadosztályának a parancsnok-helyettese, vagyis Dani Zoltán alárendeltje volt. Az egykori parancsnok-helyettes (ma nyugalmazott alezredes) szerint felettese nem ismerhette a Neva típusú légvédelmi rendszert kellőképpen, amellyel az F117A-t lelőtték, ugyanis nem sokkal korábban érkezett Zágrábból Szerémségbe, és azelőtt egy teljesen más légvédelmi rendszert kezelt. Szerinte gyanús Dan Zelkónak, a lopakodó amerikai pilótájának a későbbi találkozása is Dani Zoltánnal. Bírálatában odáig megy, hogy azt állítja, hogy a találkozóról készült dokumentumfilm belgrádi bemutatóján a közönség közt „azok tapsoltak, akik a magyar államtól kettős állampolgárságot kaptak”.
A héten Kevevárán találkoztunk Dani Zoltánnal, aki éppen Kijevből érkezett haza a „lopakodó” lelövéséről készült dokumentumfilm bemutatójáról feleségével, Irénnel, majd pedig részt vett a belgrádi megemlékezéseken.

– Tizenhat év sok idő, de nem szabad elfelejteni azokat a szörnyű napokat és a bombázások több mint két és félezer áldozatát. Ha volt valami a mi részünkről is, ami nem volt jó, amit megtettünk, akkor arra kell törekednünk, hogy az többet ne történjen meg – rossz lépéseket ne tegyünk. A legfontosabb az, hogy beszélgessünk a békéről, a kompromisszumról, a megértésről, a családról, hiszen a béke mégis jobb, mint a háború, mondja Dani Zoltán.

Tizenhat év elteltével sem csitulnak a kedélyek a lopakodó lelövésével kapcsolatban. Helyettese évről évre az ön szerepét próbálja háttérbe szorítani.

– Az elmúlt tizenhat év alatt lényegében semmi sem változott. A legfontosabb, ami történt az, hogy 1999. márc. 27-én 20 óra 42 perckor lelőttük a „lopakodót”. Ebben pedig döntő szerepe volt annak, hogy az egész csapat jó munkát végzett. Mi, akik annak részei voltunk, tudjuk, hogy igazán mi történt. Parancsnok voltam, aki a kellő pillanatban döntöttem arról, hogy melyik célra lőjünk. Tehát: a lopakodó lelövése nem csak a magam érdeme – a parancsot azonban én adtam ki. Semmilyen kifogásom nincsen Đorđe Aničić munkája ellen, de nem szép, hogy most így viselkedik. Csak ő tudja, hogy miért teszi. Mintha azt szeretné most utólag elérni, amit akkor nem tudott, amikor kellett volna. Több rakétarendszert is ismertem, és azt sem értem, hogy mi a kifogása azzal kapcsolatban, hogy korábban Zágrábban szolgáltam. Azt az állítását pedig nevetségesnek tartom, hogy a belgrádi filmbemutatón a magyar állampolgárságért tapsoltak volna. Jól ismerve a beosztottamat, úgy gondolom, hogy általában véve ezeket az állításokat nem kell komolyan venni.

Nyilván a félreértéseket és a gyanúsítgatást részben az is erősítheti, hogy eltűnt a történtekről az ön által készült jelentés. Közben pedig a katonai titoktartás miatt nem mondhatja el a történet részleteit.

– Mindegyik légvédelmi és más katonai egység parancsnokának feladata volt, hogy jelentést írjon a hadjárat végén.

Jómagam is egész aprólékosan leírtam, hogyan lőttük le a lopakodót. A 35–36 oldalas jelentés azon nyomban a legmagasabb fokú hadititokká lett nyilvánítva és a Vezérkar irattárába került. A kétezer októberében történt hatalomváltás után a NATO-tisztek részére hozzáférhetővé váltak a katonaság okiratai, amelyeket szükség szerint fénymásolhattak is, hogy aztán később a maguk részére elvigyék és használhassák azokat.

Aztán az egyik NATO-tisztnek a szemébe ötlött a jelentésem és elvette. Az ott dolgozók azt remélték, hogy csak másolatot készít róla és majd visszaadja az eredetit. Nem így történt. Elvitték és többé nem adták vissza. Jómagam nem készítettem a jelentésről másolatot, úgyhogy, ha most így utólag a felettesem ezt számon kérné tőlem, akkor akár bajba is kerülhetnék. Szerencsémre ő is jól tudja, hogy mi történt, így ilyesmire nem kerülhet sor. De az egyik kollégámtól azt is hallottam, hogy neki van fénymásolata a jelentésemről.

Találkozott az amerikai pilótával, aki túlélte a lopakodó repülőgépének a lelövését.

– Mondhatom, hogy fiam, Attila első felvetése után voltak aggályaim. De ezek gyorsan el is múltak, hiszen úgy gondolom, hogy családjaink találkozója itt Székelykevén majd az USA-ban fontos üzenetek voltak arról, hogy mégis jobb békében élni, mint háborúzni.

Hogyan él most Dani Zoltán?

– Nyugdíjaztatásom óta (2004) megpróbálom minden időmet a családnak szentelni. Pótolni mindazt, amit katonaként nem tehettem meg.

Több lábon álló családi vállalkozást vezetek fiammal, amelyben minden van, kezdve a rétestészta meg levestészta gyártásától, a falusi turizmuson keresztül a telekommunikációs szolgáltatásig és a külkereskedelemig. Ha időm engedi és meghívnak, akkor előadásokat is tartok. Így jártam Magyarországon, Szlovákiában, Csehországban, Romániában. A Székelykevére érkező turistákat pedig a családi házban berendezett kis múzeumban fogadom. Közben bukovinai székely származásom révén minden évben megszervezzük a Székely Tour kerékpártúrát. Mondhatom, hogy nem könnyű a jelenlegi körülmények között, de kitartónak és bizakodónak kell lenni az embernek. Szerencsémre a család együtt van. Mindhárom gyerekünk befejezte az egyetemet, a fiatalabbik fiam pedig most pilótának tanul.

Remélhetőleg a fiatalok majd átveszik a családi vállalkozást, és akkor lesz ideje arra, hogy befejezze a könyvet a lopakodó lelövéséről.

– Megvallom, már alig várom, hogy megszabaduljak a vállalkozói kötelezettségeimtől. Az első könyv megírásához már hozzáfogtam. Azonban el kell, hogy jöjjön az ideje arra, hogy egy könyv megjelenjen. Úgy gondolom, hogy még egy pár év eltelik majd, mire az enyém az olvasó kezébe kerül. Mert ebben a pillanatban nem érkezett el az ideje annak, hogy a történtekről könyv jelenjen meg.

Az olvasó majd megtudhatja-e belőle azt, hogy hogyan is lőtték le a „lopakodót”?

– Erről majd biztos találnak valamit az olvasók. Nyilván lesz majd benne olyasmi, ami eddig nem jelenthetett meg. De sok minden titok marad, amíg élek. Hiszen mégis katonatiszt vagyok és az eskü alól nem vagyok felszabadítva. Nyilván lesznek majd benne olyan dolgok, amelyeket az idő múlásának köszönve majd el lehet mondani – ígéri Dani Zoltán.