Egy ember halála tragédia, milliók halála statisztika. E (tévesen) Sztálinnak tulajdonított mondás akkor is érvényes, ha „csupán” ezrekben beszélünk, hisz amikor nem látjuk az emberi arcokat, empátiánk „iránytalan”, agyunk nem képes felfogni a szörnyűség fokát. Amikor azonban e sokaságból akár egyetlen ember sorsával, életével és/vagy végzetével nézünk szembe, megértjük, átéljük az igazi tragédiát.
Luigi Ammatuna, a mintegy 20 ezres lélekszámú dél-szicíliai Pozzallo polgármestere egyike azoknak, akik menetrendszerűen szembesülnek az igazi tragédiával, hisz százával érkeznek újabb és újabb menekültek erre a településre. (Az utóbbi négy hónapban 3500 migráns ért itt partot, holott a helyi befogadó központ mindössze 180 embert tud elhelyezni.) „Aki azt mondja, küldjük őket haza, azoknak üzenem, jöjjenek el a kikötőbe, és nézzenek a hajóról leszálló, karjaikban néhány hónapos csecsemőt tartó anyák szemébe. Kinek van bátorsága azt mondani, hogy itt nem szállhatnak ki, menjenek vissza a túloldalra?” – fakadt ki a közelmúltban Ammatuna.
Április 19-én Pozzallóban és más dél-olasz városban sem kötött ki menekültekkel teli hajó. Európa és a világ ekkor nézhetett újfent szembe a tragédiával, igaz, csak a statisztika prizmáján keresztül. E fekete vasárnapon több mint nyolcszázan fulladtak a Földközi-tengerbe, miután az olasz partok felé tartó túlzsúfolt hajójuk elsüllyedt. A már különben is lesújtó statisztika egyszeriben katasztrofálissá duzzadt. (Az idén 1820 migráns veszett a hullámsírba, hússzor annyi, mint a tavalyi azonos időszakban.)
A példátlan tragédiával képletesen szólva betelt a pohár; Brüsszel kénytelen volt lépni, e baleset ugyanis ismételten bizonyította; az uniónak nincs hatékony menekültügyi politikája, az általa működtetett „mentőrendszer” elégtelen. Folyományaként akciótervet dolgoztak ki, az EU védelmi és külügyminiszterei hétfői brüsszeli tanácskozásukon rá is bólintottak; katonai missziót indítanak az embercsempészek ellen.
A Navfor-Med nevű művelet (amelyet júniusban indítanának) a Földközi-tengeren Európába tartó menekülthullám megfékezésére irányul. A háromlépcsős terv első szakaszában feltérképezik az embercsempészek által használt útvonalakat. A másodikban megállítják és átvizsgálják a csempészgyanús hajókat, és indokolt esetben le is foglalják őket. A harmadik szakasz – amely a csempészhajók elsüllyesztését is kilátásba helyezi – azonban képlékeny, mivel az ENSZ BT jóváhagyása kellene hozzá. Brüsszel reméli, hogy megkapja a felhatalmazást, ám a BT-ben vétójoggal rendelkező oroszok már korábban jelezték, erre nem adnak zöld jelzést. További kerékkötő, hogy a misszió sikere érdekében együtt kellene működni Líbiával, hiszen az Európába irányuló üzletszerű embercsempészet 80 százaléka innen származik.
Hiú ábránd, ha tudjuk, hogy Líbiában jelenleg két párhuzamos kormány és parlament működik. A fővárost, Tripolit tavaly augusztusban a Fadzsr Líbia (Líbia Hajnala) fegyveresei foglalták el, és önhatalmúlag kormányt és parlamentet alakítottak, azóta a nemzetközileg elismert parlament a keleti Tobrukban ülésezik. Emellett az ország jelentős részére e két kormány hatalma sem terjed ki. A partszakasz egy részét szélsőségesek – köztük az Iszlám Állam helyi sejtje – ellenőrzi, ilyetén hallani sem akarnak az unióval való együttműködésről.
Itt egy pillanatra meg kell állnunk, s kicsit visszapörgetnünk az idő kerekét. Vitathatatlan, hogy amióta világ a világ, menekültek mindig voltak... és lesznek. A történelem másról sem szól, mint arról, hogy valakik valakiket valahonnan elüldöznek. Mivel azonban fentebb beszűkítettük a témát, úgy most csupán e neuralgikus pontot tegyük górcső alá.
Annak okai, hogy Líbiában milliók váltak földönfutóvá, kiszolgáltatottá, így most Európa nyakába szakadt a menekültáradat, a Nyugat érdekeire (olvasd: pénzre) vezethetők vissza... ismét. Goldman Sachs, Societé Generale, Unicredit Bank... csak néhány tekintélyesebb „játékos”, amelyeknek féltett milliárdjai miatt a szürke eminenciások 2011 telén úgy határoztak, Líbiában is ideje beköszöntenie „az arab tavasznak”.
Brit és francia nyomásra 2011. március derekán ki is csikarták az ENSZ BT-től a repüléstilalmi zóna bevezetését, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy megkezdődhetnek a légicsapások. A NATO-égisze alá „bújt”, zömmel francia, brit és olasz vadászbombázók tüstént el is kezdték szórni gyilkos terhüket és egyengetni a felkelők útját. A rezsim érthetően megbukott, Kadhafit lelőtték, mint a kutyát, kezdetét vehette a koncon (hatalmon) való marakodás.
Aki picit is konyít(ott) az ottani – igen szövevényes – geopolitikai állapotokhoz, jó előre tudhatta, ebből nagy eséllyel anarchia lesz, minimum káosz, mint Irakban vagy Afganisztánban. Láss csodát, lett. Álszent képmutatás hát azon sopánkodniuk, hogy Líbia polgárháborúba süllyedt, hisz ha négy évvel ezelőtt e nagyokosok közül valaki nem érte volna fel ésszel, mekkora öngól volt ez a „(világ)rendcsinálás”, most a menekültek exodusa láttán kénytelen (lenne) ezt belátni.
Külön fűszerezi – borssal és paprikával – a mesét, hogy az Európai Bizottság menekültbefogadási kvótákra vonatkozó javaslatcsomagja máris éles vitákat váltott ki. Több tagállam (Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország és a balti államok) ellenzik a kötelező kvótákat. Egyesek ezt – nem alaptalanul – színlelt szolidaritásként élik meg, hisz a viszolygók valahol azt üzenik; „rendben, mentsük meg a szerencsétleneket, de mi nem kérünk belőlük”. Mérget vehetünk rá, e bort prédikálunk, vizet iszunk rezonálás a következő napokban, hetekben még számos – konszenzusra esélytelen – parázs vitát generál majd. A menekültek meg addig...
Legyenek türelemmel. És türtőztessék magukat a tengerbe-fulladástól.
