A Nagybecskerektől mintegy harminc km-re fekvő Perlaszt a vidék magyarsága ma is elsősorban az 1848-as forradalom és szabadságharc egyik csatájáról emlegeti. A település ugyanis abban az időben a szerb felkelők egyik bevehetetlennek látszó fellegvára volt. 1848. szeptember 2-án azonban Kiss Ernő honvédtábornok, a bánáti magyar hadak parancsnokának a vezetése alatt, 4000 emberével bevette a perlaszi sáncokat. Később persze megfordult a hadiszerencse, de elsősorban a győztes csata maradt meg a magyarság emlékezetében.
A települést Perlasz gróf (a Temesvári Tartományi Igazgatóság elnöke) építtette, aki előbb ortodox szerbeket, majd katolikus németeket hívott a településre, őket horvátok követték. Jelenleg a magyarság lélekszáma alig haladja meg az ötvenet. De már egymás között is szerbül beszélnek.
Kovács Tibor egyike a néhány perlaszi magyarnak, aki még beszéli anyanyelvét. Pedig lassan már nincs is kivel magyarul beszélnie. Mint mondja, sok falubelije egyszerűen nincs tisztában magyar származásával.
Tibor okleveles közgazdász. Több vállalatban is dolgozott, mígnem három évvel ezelőtt a jelek szerint végképpen munka nélkül maradt. Sorsa – a születésétől kezdve a napjainkig – szinte összefonódott a vidék egyik legrégibb katolikus templomával, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása katolikus temploméval, amelyet 1777-ben építettek Perlaszon az Állami Kincstár költségén. Tibort ebben a templomban keresztelték meg, ami számára szerencsét hozott. Addig sokat betegeskedett ugyanis, utána viszont, mint mondja, védőszentet kapott. Ebben a templomban volt az esküvője, és most ő Isten házának a harangozója is. Mint mondja, az utolsó harangozója a perlaszi templomnak.
Nyilván ezt nem véletlenül mondja, mert ritkán szólal meg mostanában a perlaszi katolikus templom harangja. Hívek ugyanis kevesen vannak, helyben élő pap sincs, üres a plébániahivatal. A második világháború után a német, a múlt század kilencvenes éveiben pedig a horvát hívek is szétszóródtak. Havonta csak egyszer mutat be szentmisét Franjo Lulić titeli plébános – a hónap második vasárnapján. Magyar és horvát nyelven. Tibor minden vasárnap délben vagy pedig halálesetkor húzza meg a harangot.
A bánáti településen mégis a legtöbben a mongol feleségéről – Grish Gantuya csontkovácsról ismerik. Történetük 2005-ben kezdődött, amikor Tibor egy közeli faluban, Ópáván – rokoni látogatás alkalmával – megismerkedett Grish Gantuya mongóliai csontkováccsal, aki az ázsiai természetgyógyászok csoportjával érkezett Vajdaságba. Csakhamar lejárt azonban a vízuma, és haza kellett mennie Ulánbátorba. Tibor hét-nyolc levelet írt neki – de válasz nem érkezett. Mégsem adta fel. Felhívta Gantuya nővérét, akitől elkapta a kért telefonszámot. Gantuya csak többszöri hívása után jelentkezett. De, mint Tibor mondja, tudta, hogy türelmesnek kell lennie, bízni és várni. Ő megvárta, hogy Gantuya „hazajöjjön”.
Persze a dolog nem ment ennyire egyszerűen. A hosszas telefonbeszélgetések után a Perlasz–Ulánbátor közötti vonalon, Tibor elutazott Mongóliába, hogy megkérje Gantuya kezét. A hosszú út nem volt hiábavaló. Választottja családjától ajándékba egy kisborjút kapott. Ulánbátorban 2007-ben esküdtek meg, majd hazajöttek. Püspöki engedéllyel 2012. augusztus 20-án Perlaszon is megesküdtek. A feleség neve a katolikus egyházban Kovács Gabriella. Tibornak az első, Gantuyanak pedig ez a második házassága, akivel Perlaszra jött az egyik lánya is. Ő most a belgrádi egyetemen tanul. Másik lánya Mongóliában maradt az apjával.
Tibor a Szent Angyal térre néző perlaszi családi házában Szív (Srce) név alatt masszázsszalont nyitott, ahol Gantuya ősi mongol módszerrel próbál segíteni a betegeken, masszázzsal, gyógyfüvekkel és tanácsokkal. Hamar híre ment a mongol csontkovácsnak, és sok munkája van. Korábban napi tíz-tizenöt páciense is volt. Mostanában már kevesebben vannak, de így is kénytelen hétfőn és kedden pihenőnapot tartani.
Életútja nem mindennapi. 15 hónapos korában szülei örökbe adták egy gyermektelen házaspárnak. Harmincéves korában, egy 10 és egy 11 éves leány anyjaként tudta meg a halálán levő nevelőapjától az igazságot. Egykeként nevelkedett, aztán kiderült, hogy kilenc testvére van. Ez nagy csapás volt a számára, de volt annyi ereje, hogy megismerje a vér szerinti szüleit és testvéreit. Most már rendezte a kapcsolatot velük. Rendszeresen beszélgetnek, s amikor teheti, meglátogatja őket.
Gantuya Tiborral és a páciensekkel szerb nyelven kommunikál. Azt tapasztalta, hogy errefelé az emberek túlvegyszerezett élelmet fogyasztanak, keveset mozognak, a számítógép sok energiát vesz el az embertől. A munkahelyi félelmek pedig tönkreteszik az emberek idegrendszerét. Mint mondja, gondba ejtő, hogy mostanában egyre több fiatal kér segítséget tőle, nők-férfiak egyaránt. Újabban már két-három éves kisgyerekeket is hoznak, ami számára esetenként nagy nehézséget okoz, mert ebben a korban nem könnyű megtalálni a betegség okát és a gyógymódot.
Gantauya megpróbálta elhozni Perlaszra hazájának egy részét is. Így a falon ott van a mongolok ősi pengetős hangszere, Dzsingisz kán vászonba varrt képe, a buddhista vallás gyakorlásakor használt kellékek. Merthogy vallásáról nem mondott le. A számítógépnek köszönhetően pedig időnként megnézi a szüleinek és testvéreinek a fényképeit. Hallgatja nemzetének a zenéjét, és persze képzeletben sétát tesz a gyönyörű, de néha még a szibériainál is mostohább mongol tájon.
