Emlékképek villannak be csaknem másfél évtized távlatából. A kishegyesi vasútállomás ütött-kopott-szétlopott épülete előtt egy jókora, fiatalokból álló társaság várja a Szabadka irányába tartó vonat érkezését, láthatóan elcsigázott, de egyben vidám mindegyikük. Ők az első gólyák, az immár tizenharmadik alkalommal zajló Vajdasági Szabadegyetem első látogatóinak egy csoportja, akik 4-5 napig együtt múlatták az időt a nyári iskolaszünet alatt, tartalmasan, mégis szórakoztatóan. Emlékszem a lázas készülődésre, ahogy a VIFÓ tagjai és barátaik igyekeztek mindent a legjobb tudásuk szerint leszervezni, égtek a telefonvonalak, röpködtek a levelek a világhálón, szorgos hangyák igyekezetével tevékenykedtek a háttérben, hogy a résztvevők számára lehetőleg gondtalan legyen az ottlét.
Fotó: Molnár Edvárd
Nagyjából az is volt, hiszen az elhanyagolhatónak mondható összegért – a mostani szabadegyetemen az időben gondoskodók akár 2000 dinár fejében is részt vehetnek – szállást és napi háromszori étkezést biztosítottak számunkra, mindezt Kishegyes álmosan-langyosan nyugalmas környezetében, ahol a városok zajától is meg lehetett pihenni. És mindezt rendkívül tartalmasan, hiszen a szabadegyetem célja mindig is az volt, hogy az évek során, a különféle iskoláinkban megszerzett tudást bővítsük ilyen-olyan módon, több száz előadó járt Kishegyesen, akiktől nemcsak újabb információkat, hanem tanulságos történeteket is hallhattunk, láthattuk, hogy milyen irányba terelődhet az életünk, ha arrafelé orientálódunk, amerre terveztük. Az előadók, meghívottak csaknem mindannyian gyakorlati példák voltak, olyan emberek, akiknek a tevékenységét valamilyen területen már siker koronázta. A legtöbben örültek, hogy ilyen körülmények között tarthatnak előadást, a tanintézményekből kiszabadulva mi is szabadabban kommunikáltunk, diskurzusok, viták is kialakultak, mondhatni, mindannyiunk épülésére szolgált ez a pár nap minden évben. Természetesen az előadások közötti szünetekben nagy beszélgetések zajlottak a világ dolgairól, esténként pedig azóta is emlegetett bulik tartattak, vagy helyben, a tanyán, vagy a legtöbbször ugyanebben az időben megrendezett Dombos Festen, tehát szórakozásügyileg sem lehetett soha panaszunk. A bosszantó dolgokat, a rengeteg szúnyogot, legyet, a szálláshely körül adódó különféle problémákat, az elviselhetetlennek tűnő forróságot ma már csak mosolyogva emlegetjük, mint afféle tartozékait ezeknek a „hosszú hétvégéknek”. Akármennyire idegesítőnek, kibírhatatlannak is hatottak akkor, eltörpülnek a pozitív emlékek mellett, kitörli őket ottlétünk hozománya.
Ha emlékeim nem csalnak, jómagam tízszer vettem részt a Szabadegyetemen, legtöbbször az elejétől a végéig, de előfordult, hogy csak egy-két napra, néhány előadásra tudtam eljutni. Elejében még afféle technikai munkatárs voltam, szállítottam, cipekedtem, segítettem ebben-abban, később már újságíróként is jártam a rendezvényen, a helyszínről tudósítottam, és volt olyan év is, amikor kifejezetten tábori Magyar Szó is készült. Összefolynak már az emlékfoszlányok, a tíz év történései közül a legtöbbet már nem tudnám évekre bontani, az összkép ellenben mindenképpen ragyogó. Abban a korban épp arra vágytunk, amit a Szabadegyetem nyújtott. Egyetemistaként fontosnak éreztük, hogy bővüljön a tudásunk, hogy minél többet szórakozhassunk, illetve az ismeretségi körünket szerettük volna bővíteni minél több olyan emberrel, akiknek hasonló az érdeklődési körük. Az előadások, műhelyek révén az ismeretszerzés megvolt, az esti diszkók és a Dombos Fest által a szórakozás sem maradt el, és mindeközben életre szóló barátságok köttettek, hosszan tartó szerelmek fonódtak.
Ez utóbbi, az emberi faktor a Szabadegyetem legfontosabb hozománya. A tinédzser korú rendezvény bebizonyította, hogy valóban a jövő értelmiségének gyűjtőhelye, ahogy azt a kezdetekkor oly sokat hallhattuk. Aki Szabadegyetemre megy, az nem a leghétköznapibb egyetemisták közé tartozik, nem olyan iskolapad-koptató, aki azért jár egyetemre, mert kell neki valami papír a későbbi elhelyezkedéshez, vagy a szülei erőltették, hanem olyan fiatal, akit érdekelnek a körülötte lévő világ történései, aki szeretne válaszokat kapni a benne felmerülő kérdésekre, aki nemcsak beszél a társadalmi problémákról, hanem tenni is szeretne a változásért. Az igazi szabadegyetemista érdeklődő, nyitott, az a vágya, hogy ugyanilyen gondolkodású fiatalok között legyen, keresi a társakat későbbi, gyakran közösségépítő tevékenységéhez. Az első gólyák generációja azóta már felnőtt, újságírók, ügyvédek, tanárok, mérnökök, pszichológusok, művészek, politikusok és még sorolhatnám, hogy mik lettek, legtöbbjük hasznos tagja társadalmunknak, nap nap után bizonyítják, hogy megérte velük foglalkozni, megérte értük létrehozni a Szabadegyetemet. Kishegyesen megadatott nekik, ahogy a mostani egyetemisták számára is adott a lehetőség, hogy olyan közegben legyenek, ahol válaszokat találhatnak a dilemmáikra, ahol ugyanazzal a problémakörrel küzdő kortársakkal diskurálhatnak, megismerhetik azokat a fiatalokat, akikkel a későbbiekben ugyanazon értelmiségi réteg tagjai lesznek, közéletünk főszereplőivé válnak.
Számomra alig múlik el nap, hogy ne gondolnék a Szabadegyetemre. Hét éve ott ismerkedtem össze a szerelmemmel, aki azóta is beragyogja életem, barátok és kedves ismerősök sokaságára tettem ott szert, ráadásul az önértékelésemre, az önbizalmamra, az emberekbe vetett hitemre is jó hatással volt. Ha Kishegyesre gondolok, szinte mindig valamilyen szabadegyetemes emlék tör fel bennem, a bácskai település nevének hallatán mindig jó érzés tölt el. Amikor pedig a vonat áthalad az ütött-kopott-szétlopott kishegyesi vasútállomáson, magam előtt látom az elcsigázott, de vidám arcokat, amint felkapaszkodnak a vonatra és elindulnak a szép jövő felé. Csaknem azt is hallani vélem, ahogy az élményeiket mesélik egymásnak. Kicsit talán még irigykedem is rájuk…
