Lassan már nincs olyan ember, aki nem telefonnal a fülén megy végig az utcán, és szinte nincs olyan fiatal, aki ne a telefonja képernyőjébe feledkezve lépkedjen az utcán. Tegnap két tinédzser lány, barátnők, a buszmegállóban jóformán még el sem búcsúztak egymástól, az első lépés megtétele után az egyik már hívta is a másikat, hogy amíg egyikőjük hazafelé ballag, a másik pedig várja a buszt, beszélgessenek. A telefon sokunk életének egyik legfontosabb eszközévé vált, még ha nem is akarunk arról tudomást venni.
Fotó: Molnár Edvárd
Az elmúlt húsz-harminc évben hatalmasat változott a technika. Gyermekkoromban két tévécsatorna között választhattam, amelyeken ritkán volt műsoron rajzfilm, így nővéremmel inkább a szüleink által könyvből felolvasott mesét hallgattuk, vagy lepedővel rögtönzött mozidélutánt tartottunk, és besötétítés után diafilmen néztük meg újra és újra a Tüskevár történetét, vagy a Feketerigó meséjét. Akkor kazettáról hallgattuk a zenét, majd megjelentek a sétálómagnók és a videoszalagok is. Ahogy múlt az idő, egyre nagyobb és vékonyabb lett a képernyő, egyre több csatornán lehetett követni a tévéműsort, a számítógépek megjelenése pedig már nemcsak a zene, a filmek világában, hanem a kommunikáció világában is változásokat hozott. Megszűntek a határok, szinte minden elérhetővé vált, egyszerűbbé, koncentráltabbá, instanttá vált a kommunikációnk is. Jó esetben csak rövidítjük a szavakat, hogy egy rövid üzenetben el tudjuk mondani mondanivalónkat, a helyesírás is mellékessé vált, a fiatalok azonban egy teljesen külön nyelvet alakítottak ki maguk között. Valamiféle furcsa jelbeszédet használnak egymás között.
Abban a világban, ahol ennyire az írásra és az olvasásra vagyunk utalva, hiszen a számítógép, a mobiltelefon, az internet használata arra kényszerít minket, hogy olvassunk, értelmezzük az elolvasottakat és válaszoljunk is rá, legtöbbször írásban, azt gondolom, nem lenne szabad, hogy felmerüljön az írástudatlanság kérdése, az meg különösen kizárt kellene, hogy legyen, hogy a fiatalok körében akad akár egy funkcionális analfabéta is. A modern kor vívmányai ellenére azonban az írástudatlanság nem tűnt el. Az elmúlt húsz-harminc évben csökkent ugyan az írni-olvasni nem tudók száma, de lesújtóak az eredmények úgy a világban, mint Szerbiában is.
Egyes adatok szerint az ország területén a 15 évnél idősebbek közül minden ötödik ember írástudatlan, vagy legalább is funkcionális analfabéta. Szerbia lakosságának negyven százaléka nem rendelkezik középiskolai végzettséggel. Az oktatási minisztérium adatai szerint a lakosság 17 százaléka írástudatlan, 23 százaléka pedig csak általános iskolai végzettséggel rendelkezik, vagyis a lakosság 40 százalékának nincs szakmai végzettsége. Számokba öntve, 1,3 millió ember teljesen, vagy csak részlegesen írástudatlan, közöttük mintegy 250 ezer egyáltalán nem tud írni, míg egymillió ember csak részlegesen tud olvasni és írni. Közöttük nagy számban vannak olyanok is, akik nem értik meg azt, amit olvasnak. Hasonlóan aggasztó adat, hogy a tizenöt évesek körében végzett felmérésből az derült ki, hogy a fiatalok nagy része bár tud olvasni, nem érti meg az elolvasott szöveget, vagyis a legutóbbi eredmények szerint ez a korosztály egyharmada funkcionális analfabéta.
Az írástudatlanság pedig szoros kapcsolatban áll a szociális kiszolgáltatottsággal. És a statisztikai adatok szerint az írástudatlanok körében továbbra is a nők vezetnek. Egyes szervezetek szerint, az írástudatlanság kiszolgáltatottságot jelent, és gyakran ez az oka annak, hogy a nők sokszor nem ismerik a jogaikat, így eltűrik a bántalmazást.
Az UNESCO adatai szerint a világban megközelítőleg 500 millióra tehető az írástudatlan nők száma. Az írástudatlanok kétharmadát ők teszik ki. De több, mint százmillióra tehető az írástudatlan kiskorúak száma. Legnagyobb arányban az afrikai és az ázsiai országokat sújtja az analfabetizmus. A világ írástudatlan lakosságának 75 százaléka a Szaharától délre eső afrikai államokban, Délnyugat- és Kelet-Ázsiában, valamint az arab államokban él. Európa sem mentes ettől a jelenségtől. Mahátma Gandhi, jogász, politikus, szerint -- aki India politikai és spirituális vezetője, az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja volt --, a szegénység a bántalmazás legszörnyűbb formája. Az írástudatlanság pedig szoros kapcsolatban van a szegénységgel.
Belegondolni is rossz, milyen nehézségekbe ütközhet az, aki nem tanult meg sem írni, sem olvasni. Még a bevásárlás is gondot okoz, hiszen a terméken található felirat tájékoztat arról, hogy mit csomagoltak be, az árakat is le kell valahogy olvasni, sőt gyakran a feltüntetett ár nem a megfelelő termék alatt található. Az írástudóknak is nem ritkán fejfájást okoz feltalálni magunkat a polcokon található termékek között, hát még annak, aki nem ismeri sem a betűket, sem a számokat.
Azok sincsenek sokkal könnyebb helyzetben, akik ugyan megtanultak olvasni, de nem értik azt, amit elolvasnak. Az összetettebb szövegértés híján pedig elveszítik önállóságukat, még munkát sem tudnak egyedül vállalni, nemhogy hivatalos ügyeiket maguk intézzék. Ennek okaként pedig manipulálhatók, és egyes felmérések szerint a funkcionális analfabéták gyermekei gyakrabban betegednek le, mert a szülők nem tudják követni az orvosi utasításokat, és tájékozódni sem tudnak a rendelkezésre álló egészségügyi ellátásról.
Világszerte ennek elkerülésére számos kezdeményezés indult. A felnőttképző iskolák bevezetése sok esetben javított a statisztikán. Törvényes rendelkezésekkel és büntetésekkel igyekeztek rábírni a szülőket arra, hogy gyermekeiket vigyék, illetve engedjék iskolába. A büntetés azonban nem hozta meg a remélt eredményt, nem sikerült felszámolni ezt a jelenséget. Máig vannak olyan családok, nálunk, a világban, amelyek inkább kifizetik a rájuk szabott pénzbírságot, vagy a börtönben letöltik a kirótt büntetést, minthogy iskolába engedjék gyermeküket, mert a szegénység/ükben az iskoláztatás a büntetésnél nagyobb kiadásokkal jár.
