A magyar MiniszterelnökségNemzetpolitikai Államtitkárságaa Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan elindította a Petőfi Sándor Programot, amely a Kárpát-medence szórványmagyarságát hivatott segíteni, erősíteni. A program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Szerbiát, Romániát, Ukrajnát, Horvátországot, Szlovéniát, Ausztriát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. A kezdeményezés keretében ötven magyarországi fiatalt küldtek ezekbe az országokba.
A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítsék, és segítsék a közösségeket. Az elképzelések szerint ezáltal elkezdődik a közösségi hálózatok kiépítése, rövid távon lassul, hosszú távon pedig megáll a magyarság számarányának csökkenése, valamint szilárdul a határon túli magyarság és az anyaországi magyarok közötti kapcsolat, erősödik a szórványközösségekben élő magyarok azonosságtudata.
A programból nem csak a szórványközösségeknek származhat haszna. A terv kidolgozói szerint a program tanulási lehetőséget nyújt a Magyarországról érkezett, nemzetileg elkötelezett fiatalok számára. A magyar állam 350 millió forintot különített el a program megvalósítására, a külhoni fogadószervezetekre anyagi teher nem hárul.
TANÍTANAK ÉS MOTIVÁLNAK
Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács az ösztöndíjasokat fogadó szerv. Az ösztöndíjasok munkáját Nyilas Leonov Anita, az MNT alelnöke koordinálja. A fiatalok 2015. augusztus 15-én érkeztek Vajdaságba. Október 5-ig az MNT hivatalában ismerkedtek a tanácsban folyó munkával, és közben együtt látogattak el a szórványközpontokba, hogy az ösztöndíjasok fokozatosan barátkozzanak a környezettel, amely a következő nyolc hónapban az otthonuk lesz. Október 5. óta az ösztöndíjasok már a terepen dolgoznak, nyilatkozta lapunknak Nyilas Leonov Anita.
– Vajdaságba öt ösztöndíjas érkezett. Kocsis Diána Csilla a kisoroszi szórványközpontban dolgozik, ő kommunikáció szakon végzett. Matus Eszter, turizmológiai végzettséggel Muzslyán, a történelem-szociológia szakos tanár, Ujvárosi Zita pedig Temerinben és környékén dolgozik. Ők mindhárman magyarországi fiatalok. Két külhoni magyar állampolgár is az ösztöndíjasok tagja. Szabó Sándor kárpátaljai történész, éppen PhD-tanulmányainak végén tart. Sándor a zombori szórványközpont munkatársa. Az erdélyi Gál Veronika Hertelendifalván tevékenykedik. Az ösztöndíjasok bekapcsolódnak a szórványközpontok munkájába. Részt vesznek a már meglévő programokban, pályázatok írásában, a falvak életében. Tapasztalataikat és tudásukat felhasználva új aktivitásokat is indítanak – magyarázta a koordinátor.
A Petőfi Sándor Program 2016. május 15-én végződik. Ezt követően rendezik meg Budapesten az úgynevezett záróhetet, amely sajtónyilvános lesz. A záróhéten összegzik a program eredményeit, valamint ekkor értékelik ki az ösztöndíjasok által addig elkészített, tizenöt oldalas beszámolókat.
Ha sikeres lesz a program, akkor mindenféleképpen jó lenne, ha folytatódhatna valamikor a későbbiekben, értékelte Nyilas Leonov Anita, aki válaszolva kérdésünkre, hogy hogyan és miben tudnak segíteni az anyaországból érkezett fiatalok a határon túli, szórványban élő magyaroknak, kifejtette: tanítanak és motiválnak.
– Az anyaországból érkezett fiatalok felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, külföldi részképzésen is jártak a Petőfi-program előtt. Szorgalmukkal, kitartásukkal jutottak el idáig. Bármelyikük példakép lehet a szórványban. Természetesen átérzik a szórványban élők problémáit, hisz naponta szembesülnek vele. Viszont mindannyian egy dolgot többszörösen kiemelnek, ha a szórványban élőkről beszélnek: az összetartás mozgatja és tartja életben e közösségeket – fogalmazott Nyilas Leonov Anita.
A MAGYARSÁG ELKÖTELEZETTJE
Kocsis Diána Csilla egy Nyíregyháza melletti faluból származik, bár egyetemi tanulmányai az utóbbi években Budapesthez kötötték. Jelenleg Kisoroszon segíti a környező szórványközösségeket. Kérdésünkre, hogy miért jelentkezett ösztöndíjasnak, elmondta: mindig is elkötelezett volt a magyar táj, a magyar szó és a magyar hagyományok iránt. Amikor jelentkezett a programba, akkor ez a „rajongás” motiválta, és az, hogy ezt az érzést másoknak is átadhassa, megmutathassa, és másokkal együtt élhesse át. Elmondása szerint a Vajdaságban szerencsére olyan emberekre talált, akik hasonlóan éreznek, így sokkal könnyebb együtt dolgozni a közös cél érdekében, hogy megőrizzék a magyar nyelvet és hagyományokat.
Mint azt megjegyezte, a lelkesedés és az elkötelezettség ellenére sem egyszerű teljesen új környezetbe kerülni, ahol a közösség számára kezdetben ő maga is idegen, kívülálló. Ugyanakkor az utóbbi néhány hétben számos emberrel megismerkedett már, van olyan hely, ahol időközben ismerősként kezelik, és érdeklik az embereket az ötletei, vagy az, hogy mi történik vele, jól van-e. Diána Csilla elmondása szerint ez a fogadtatás és viszonyulás kellemes érzésekkel tölti el, és reméli, hogy az elkövetkezendő hónapokban még közelebb kerül a helyiekhez.
– Mivel még kevesebb mint egy hónapja vagyok jelen a szórványközösség életében, ezért továbbra is azt mondanám, hogy az ismerkedés szakaszában vagyok. Napközben a pályázatokkal foglalkozom, illetve a tájház munkájában segédkezek. Esténként és hétvégén pedig a környező települések munkájában veszek részt, éppen attól függően, hogy hol van rám szükség. Segítettem már a nagykikindai Töknapokra való felkészülésben, újságcikket írtam a Kisoroszi Hírmondónak, és folyamatosan részt veszek a kisoroszi kézimunkakör életében. De nagyon szerencsésnek éreztem magam akkor is, amikor a nagykikindai Egységbe a Tini Csillag vetélkedőre hívtak zsűritagnak, és a győzteseknek is én adhattam át az okleveleket. Továbbá kirándulni is elmentem a kisoroszi és a tordai felső tagozatosokkal. Igyekszem szerves része lenni a tájház életének is, így bármilyen rendezvényt tartanak ott, abban segítséget nyújtok a közösségnek. Mindenben szívesen segítek. Legyen szó egy műsorra való felkészülésről, díszítésről, ünnepi hangolódásról, a közösségi média kezeléséről, bármiben szívesen részt veszek. Gyerekkorom óta szavalok, mondok prózát, gimnáziumban drámacsoporttag voltam. Foglalkoztam gyerekekkel Amerikában, dolgoztam médiacégnél, az egyetemen hobbi szinten néptáncoltam, valamint a Retorika Műhely és Interkulturális Műhely tagja voltam, így sok mindenben segítségükre lehetek a helyieknek. Ezúton is szeretném megragadni az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet: itt vagyok, és számíthatnak rám, bárki bátran kérhet tőlem segítséget. Ha eddigi legnagyobb élményeimről kérdeznek, akkor azzal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy az egyik legnagyobb az, hogy habár nem Magyarországon vagyok, de ha felcsendül a Himnusz vagy a Szózat, azt itt mindenki egy emberként énekli. Ilyenkor érzem igazán, hogy kicsit mégiscsak otthon vagyok. Pillanatnyilag átérezni még nem tudom, hogy milyen magyar kisebbségként élni, de próbálok erről és az itteni lehetőségekről, illetve helyzetről sokat beszélgetni. Nem lehet könnyű, ám ennek ellenére mégis vannak olyan emberek, mint például a mentoraink, akik idejüket és energiájukat nem kímélve igyekeznek megőrizi mindazt, ami még megmaradt. Nem lehet könnyű, hiszen egyre kevesebb a gyerek, akiknek tovább lehetne adni a helyi értékeket, kincseket. Augusztus 15-én érkeztem Szabadkára, majd októberben Kisoroszra. Ez alatt az időszak alatt én is szembesültem egy párszor azzal, hogy ha nem tudok szerbül, akkor bizony nagyon nehéz dolgom van, akár egy bevásárlás során is, és akkor nekem még hivatalos ügyeket nem is kellett intéznem. Szerintem sokszor az is nagy segítség, ha valaki meghallgat bennünket, ha van kivel beszélgetni, tapasztalatot cserélni. Az én ajtóm mindig nyitva áll bárki számára, ha egy kis beszélgetésre van szüksége – mesélt benyomásairól Diána Csilla, majd megjegyezte: ha azt kérdezem, hogy küldetése mikor jár le, akkor azt válaszolja, soha, hisz a magyarság és a magyar önazonosság ápolása örökké az élete része marad.
