„Beszélhetünk arról, mi okozta a régió országainak nehézségeit: a háborúról, a gazdasági nehézségekről, a bűnözésről, a korrupcióról, de azt gondolom, a legsúlyosabb gondokat az okozza, hogy elveszítettük az etika alapjait az élet minden területén” – emelte ki beszélgetésünk során Lynne Montgomery, aki még a kilencvenes években érkezett a Balkánra, William Montgomery, az Amerikai Egyesült Államok volt belgrádi nagykövete feleségeként.
Férje több balkáni országban teljesített kiküldetést. Szerbiában a kétezres évek elején volt nagykövet. A brit származású, amerikai feleség, három gyermek édesanyja, aki humanitárius tevékenységei révén, széleskörű kapcsolatköre és szenvedélyes természete miatt, gyakran szerepelt a médiumok fókuszában. Az elmúlt években számos szerbiai és horvátországi egyetem, felsőoktatási intézmény rendes tanára és egyetemi docense volt, dékánként is dolgozott, most pedig az egész Balkánon működő Cotrugli Business School alelnöke. Lynne Montgomeryvel mindenekelőtt a régió, illetve Szerbia gazdasági lehetőségeiről, hiányosságáról és jövőjéről beszélgettünk.
Annyi közgazdasági beállítottsági felsőoktatási intézmény mellett, ilyen gazdasági körülmények között, milyen szerep jut az önök biznisziskolájának?
– A régió rendkívül bonyolult gazdasági környezet, ahol nehéz az ipar, a közszféra és a magánszféra megélhetése. Bonyolult, turbulens időt élünk. De annyi gazdasági felsőoktatási intézmény mellett a biznisziskola megtalálta a helyét, mert minőséget kínál. A turbulens idők ellenére, ha az embereknek van egy kis pénzük, amit az oktatásra fordítanának, akkor minőség után kutatnak. Igen, a régióban nehéz a helyzet, az emberek fuldokolnak a kölcsönöktől, hogy megélhessenek, mégis felismerik a minőséget. Mi MBA akkreditációval rendelkezünk. Ilyen akkreditációja is csupán néhány oktatási intézménynek van a világon. Nálunk az oktatás kizárólag angol nyelven folyik, kiemelkedő tudású professzoraink vannak. Így az iskolánk a legnagyobb iskolává nőtte ki magát Délkelet-Európában.
Tapasztalataik szerint az MBA-képzés után a hallgatók Szerbiában, vagy inkább a fejlett országok valamelyikében kamatoztatják tudásukat?
– Jó kérdés. A tanulmányok ideje alatt különböző helyzetek merülnek fel. Mindenekelőtt hallgatóink egy része már a tanulmányok megkezdése előtt nagy, nyugati vállalatoknál dolgozik. Ők azok, akik a leggyakrabban felismerik, mit is jelent az MBA-program. Így eleve azért képeztetik tovább magukat, mert a munkájuk során szükség van erre a tudásra, így az adott vállalatban folytatják később is a munkájukat. Gyakran megtörténik, hogy az adott országban, Bulgáriában, Romániában, Macedóniában, Horvátországban, vagy Szerbiában az illető kiemelkedő sikereket ért el a munkája során, miután megkapta az MBA-képzést, a vállalat Németországba, Dániába, vagy Angliába küldi őt. Az is gyakori példa, hogy a hallgatóink a kétéves tanulmányi időszak alatt munkahelyet váltanak, másik vállalathoz igazolnak át, de nem ritkán arra kapnak ösztönzést, hogy saját vállalkozásba kezdjenek. Azt gondolom, hogy az MBA-képzésre többen útlevélként tekintenek, hogy jobb munkához jussanak.
Bár a társadalmi tárgyak álltak Önhöz közelebb tanulmányai során, a közgazdaság azonban soha nem volt az Ön számára idegen, hiszen mielőtt férjhez ment, Nagy-Britanniában a börzén dolgozott. Majd számos egyetem rendes tanára, illetve docense volt, dékánként is dolgozott, most pedig egy biznisziskolát vezet. Miért éppen a gazdasági ágazat vonzotta?
– Nem tudom (nevetett). Persze azért van erre is válasz. A doktorátusomat filozófiából készítettem. Két mesterképzésem van, az egyik antropológiából, a másik pszichológiából. Nem számítottam arra soha, hogy éppen a biznisziskolában találom meg magam. Tizenöt évvel ezelőtt megpróbálkoztam azzal, hogy üzleti etikát tanítsak. Azt gondolom, hogy ebben az országban, de az egész régióban a gondok forrását az etika hiánya jelenti. Elveszítettük az etika alapjait a régióban. Beszélhetünk számos dologról, amik a régió országainak nehézségeit okozták: a háborúról, a gazdasági nehézségekről, a bűnözésről, a korrupcióról, de azt gondolom, az etika hiánya okozza a legsúlyosabb gondokat. Ezért muszáj, hogy a közgazdasági oktatási intézményekben a hallgatók tanuljanak üzleti etikát. Azt hiszem, én voltam az első tanár a régióban, aki üzleti etikát tanított. Választott tantárgyként. Több egyetem annak idején visszautasította az elméleteimet, de igazából ezzel indult a karrierem, ezek után hívtak tanítani, igazgatónak, dékánnak. Azt gondolom, ahhoz, hogy a gazdaság fejlődni tudjon, hogy az élet más területei is fejlődésnek indulhassanak, szükség van az etikára.
Szerbia, illetve a régió gazdasági fejlődése milyen úton halad?
– Azt kell mondjam, hogy az oktatási rendszer módosítására van szükség, mert a fiatalok továbbra is Nyugat felé orientálódnak. Azt gondolom, az állami oktatás nem ruházza fel a tanulókat azokkal a képességekkel, amikre szükségük van. Koherens és következetes oktatásra van szükség, felmérve és megtervezve, milyen szakmákra lesz szüksége a gazdaságnak az elkövetkező 10–15 évben. Ezt tették a második világháború után is, pontosan tudni lehetett, hány egészségügyi nővérre, mérnökre, tanárra, orvosra van szükség. Mi ebben a pillanatban nem vagyunk tisztában ezekkel a fontos adatokkal, így egyes szakmákból túltermelés van, míg más szakemberekből hiány. Szerbiának tudnia kell, hogy mire számíthat 20 év múlva, ki kell dolgoznia, melyik iparágat akarja fejleszteni.
Mire van szükség ahhoz, hogy egy ilyen koherens oktatás létrejöjjön?
– Kommunikációra. A szerbiai magánszektornak és a közszférának kommunikálnia kell egymással. Vegyük például Belgrádot, a Belgrád víziváros tervet. Nem tudni, milyen munkaerőre lesz ott szükség: hány IT-szakértő kell, szállodamenedzser, felszolgáló, ápoló… Ezeket az embereket ki kell képezni. Pénz kell például az állami egészségügyi ellátás kialakítására. Foglalkozni kell az emberi erőforrásokkal. Koherens válaszok kellenek. Iskolánkba többen a gyógyszeriparból, illetve az IT-szektorból jönnek, ami számunkra azt mutatja, hogy ennek a két iparágnak jövője van. Ezt meg kell ragadni.
Milyen szerep jut a médiának ebben a konverzációban?
– A médiának hatalmas szerepe és felelőssége is van ebben a párbeszédben. A média nem foglalkozhat csak a pletykákkal, komoly beszélgetéseket kell folytatni minden médiafelületen, de a legnagyobb felelősség az államvezetőkön van, akiknek lehetővé kell tenniük, hogy a médiumokban a kommunikáció létrejöjjön. Természetesen lehetőség van a tanácskozásokra, szemináriumokra, mégis a médiumok kompakt módon juttatják el az információt a közönségnek. Nem ritka, hogy a kamasz gyerekek szülei felteszik a kérdést, melyik középiskolában taníttassák tovább gyermeküket, és a megszerzett tudással mit fog a gyermek kezdeni. Fontos kérdések ezek, mert a fiatalnak a választott szakmában legalább 15–20 évet kell dolgoznia. Ebben látom az állam felelősségét, hogy nem ad tiszta képet, milyen szakemberekre van szüksége a gazdaságnak. Így ha a fiatal, miután befejezi a tanulmányait, nem kap munkát, az állam szociális eseteket gyárt, munkanélkülieket, elégedetlen, mérges fiatalokat.
A kilencvenes években érkezett a Balkánra. Miben változott azóta az emberek hangulata, tettvágya?
– Bulgáriában a nyolcvanas években jártam először. Majd a kilencvenes években visszatértem. Ma, 2015-ben azt kell mondjam, hogy a helyzet teljesen más, mint 20–30 évvel ezelőtt volt. Jugoszláviát és a többi kommunista országot nem tudjuk összehasonlítani. Jugoszlávia más volt, szabad volt, utazni lehetett, az emberek jól éltek. Bulgáriában nagyon nehéz volt kapcsolatot kialakítani az emberekkel, zárkózottak voltak. Mi már elfelejtettük, hogyan éltek az emberek a kommunizmus alatt. Ezt azonban nem felejthetjük el, ha a fejlődésüket szemléljük. Ha ma Belgrádban, a Savamalán sétál az ember, vagy a Dorćol városrészben, minden olyan élő, éttermek működnek itt, művészeti galériák, üzletek, kávézók, az utca tele van élettel. A szerbek nagyon innovatívak, élettel telik, szenvedéllyel csinálnak dolgokat. Bennük van a tettrekészség. Ugyanez az energia Belgrádon kívül már nem érezhető ilyen intenzitással. Az ipar elhalt és ez rányomta a bélyegét az emberek hangulatára. Optimizmussal tekintek Szerbiára, de nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.
Fejlett országból származik, Angliából, majd Amerikában élt. Mi fogta meg ebben a régióban?
– Itt érzem magam a leginkább teljesnek. Mindig is oktatással akartam foglalkozni, Angliában is megtehettem volna. De itt ez kihívás, az előadásaim változatosak, az egyetemen mindig történik valami. Nagyon szeretek a szerb kollégáimmal dolgozni, természetesen a horvát kollégákkal is. És szeretem a mozgalmas életet, egyszer Belgrádban vagyok, másnap Budapesten, harmadnap Banja Lukán. Ez a folytonos utazás fiatalon tart. Szeretem az emberek szenvedélyességét. Unatkoznék, ha vissza kellene térnem az USA-ba. A szerb nép jobbat érdemel. Jobbat annál, amit a média kínál nekik. Amíg én hozzáférhetek a külföldi sajtóhoz, a szerbiai lakosság nagy része csak bulvárlapokat olvas, pletykákat. Ez aggaszt és megijeszt.
Ön egy patriarchális környezetben lett sikeres nő. Hogyan tudnak hozzájárulni a nők az ország és a gazdaság fejlődéséhez Szerbiában?
– Horvátországban a nők jobb helyzetben vannak politika terén és a gazdaság terén is. Szerbiában ugyan rosszabb a helyzet, de változni látszik. És sehol máshol nem érzem olyan erősnek magam, mint itt olykor. Erős a férfiak dominanciája, mégis vannak miniszter nők, akik kiváló, sikeres nőmodellek, és lassan de a nők érvényesülésének terén is előrelépések érzékelhetők. A cél, hogy a férfiak ne a nőiességet ismerjék fel, hanem a tudást is egy nőben, az önállóságát ismerjék el.
Hogy tudott ön kilépni a férje árnyékából?
– Amikor a férjem nagykövet lett, 35 éves voltam. A férjem szuper sikeres volt. Három gyermeket neveltünk egy csodás épületben Szófiában. Mindenki gratulált, milyen szép életet élünk. Én meg csak hallgattam: ebből semmi sem volt az én érdemem, mindent a férjem ért el. Egy alkalommal bevallottam a férjemnek, hogy féltékeny vagyok rá, arra, hogy ő építi a karrierjét, engem pedig nagykövetfeleségként jelölnek. Én nem csak ennyi voltam. A férjem arra buzdított, hogy tegyek valamit ez ellen. Ekkor döntöttem úgy, hogy a diplomata élet és a humanitárius tevékenységek, a gyerekek nevelése mellett folytatom a tanulmányaimat és tanítani fogok. Amikor a férjem visszavonult, én ledoktoráltam és elkezdtem tanítani. A barátaim azt hitték megőrültem, de én akkor kezdtem el a karrieremet építeni. Nem volt könnyű, bonyolódott a politikai helyet Belgrádban, tele volt feszültséggel a város, sokat dolgoztunk, mégis folytattam. Most a karrierem csúcsán vagyok.
