„Ezért tartunk benneteket?” – ordította kollégám arcába az egyik politikai párt tisztségviselője, miután kollégám egy félhivatalos rendezvényen nemmel válaszolt a politikus kérésére, hogy „megírja” a Magyar Szóban a számára érdekesnek tartott témát. Még ha sok-sok év is eltelt az incidens óta, és még ha nem is magam voltam a politikusokra oly gyakran jellemző gőg és hivalkodás áldozata, az említett mondatot azóta sem tudom feledni. Mert talán ez tükrözi a leghitelesebben a politikum viszonyulását az újságíráshoz, illetve az újságíró-társadalomhoz.
EGYMÁSSAL SZEMBEN
Evidens, hogy vannak helyzetek, amikor a politikum és az újságírók céljai szöges ellentétben állnak egymással. A politikus – tevékenykedjen az adott pillanatban hatalmi vagy éppen ellenzéki pozícióból – bármit megtesz azért, hogy minél ritkábban fogalmazódjék meg nyilvánosan kritika a számlájára, és minél kevesebb visszás ügyére, mulasztására derüljön fény, az újságírók azonban egyebek mellett éppen ezekre az ügyekre próbálnak rávilágítani. Még véletlenül sem azért, mert nem „szeretik” az adott politikust vagy pártját, hanem azért, mert a társadalom, a közösség, illetve a szavazók szolgálatában állnak. Nem azért kérdeznek, mert éppen nincsen jobb dolguk, vagy unalmas az életük, hanem mert egy-egy témát fontosnak tartanak a társadalom szempontjából.
Elég lenne csak feleleveníteni a média szó jelentését, hogy legalább valamelyest egyértelműbbé váljék a sajtó szerepe: „A latin medium szó jelentése valaminek a közepe, közjó, közvagyon. A magyarban régebben a médium szót általában transzcendens közvetítő (az emberek és a szellemek világa között), illetve közvetítő, közeg értelemben használták. A média szót az 1970-es években kezdték el a sajtó vonatkozásában használni, összefoglaló kifejezésként.”
Szerbiában feltehetőleg sokak számára ismeretlen a sajtónak a „nagykönyvben” definiált szerepe, másképpen ugyanis nem tudom megmagyarázni, hogy miért bűn kérdezni vagy kritikus hozzáállással értékelni egy-egy jelenséget. Pedig napjainkban azonnal gyanús vagy, ha kérdezel, főleg ha olyasmit, ami a megkérdezett politikus számára esetleg kellemetlen. Azonnal megbélyegezhetnek, hogy biztosan a másik táborhoz tartozol – és ebben a tekintetben egyik „tábor” sem különbözik a másiktól –, sőt azzal is megvádolhatnak, hogy államcsínyt követsz el.
A kérdések olyannyira a bűn kategóriájába kerültek, hogy Belgrádban a kormány képviselőinek sajtótájékoztatóit megelőzően az újságírók kötelesek előre leadni kérdéseiket, és csak azokat tehetik fel. Helyi kollégák elmondása szerint persze senki nem lövi fejbe az esetleg előre meg nem fogalmazott kérdést feltevő kollégát, a hatalom azonban állítólag minden „neveletlen” újságírót tiltólistára tesz.
DOLGOZZ, HA BÍRSZ
Nem csak arról van szó, hogy a politikum minden lehetséges eszközzel megpróbálja láncra verni és szájkosárral megzabolázni az újságíró-társadalmat. Olykor azért is küzdenünk kell, hogy bizonyos rendezvényeken, intézményekben biztosítsák a munkavégzéshez szükséges alapvető feltételeket. A legtöbben csak azzal számolnak, hogy a rendezvényeken a kameráknak helyre van szükségük, a nyomtatott sajtó munkatársairól – akik diktafonnal szeretnének felvételezni, emellett esetleg jegyzetelnének is, és mindezt természetesen nem állva – azonban hajlamosak megfeledkezni. Megtörtént már, hogy szinte közelharcot kellett vívnom egy politikussal, aki nem a rendezvény vendégei számára fenntartott sok-sok szék, hanem a nyomtatott sajtó újságírói számára kijelölt két szék egyikéről kívánta követni az eseményt. Hiába próbáltam értésére adni, hogy ezzel mennyire megnehezíti dolgom, nem mutatott megértést, és még fel is emelte a hangját. Mert megtehette.
Az úgynevezett állami szervektől, intézményektől szeretnék választ kapni lapunk kérdéseire című tortúráról is sokat mesélhetnék mind magam, mind pedig kollégáim nevében. Az interjúalanyt, a kiválasztott tisztségviselőt az ember sokszor még csak telefonvégre sem kaphatja, ehelyett a sajtófelelősnek nevezett, magatartásával azonban inkább egy izomagyú kidobóra emlékeztető személynek kényszerül könyörögni napokon át, majd amikor végre elküldheti kérdéseit, azokra legjobb esetben egy héttel később kap választ, de az is megtörténik, hogy soha. A közhasznú információkhoz való hozzáférésről szóló törvény értelmében az állami szerveknek tizenöt napos határidővel kellene választ adniuk az újságírók kérdéseire. Rodoljub Šabić közhasznú információk biztosa szerint egyes közvállalatok több millió dinárnyi állami pénzt költenek büntetésekre, csak azért, mert nem hajlandóak közzétenni az üzletelésükről szóló jelentéseket, amelyek szintén közhasznúnak számítanak.
ELVESZETT LÉNYEG
Amióta Bratislav Gašić – állítólag távozófélben lévő – védelmi miniszter egy sajtótájékoztatón a mikrofon elé guggoló újságírónőnek odavette, hogy „szeretem azokat az újságírónőket, akik ilyen könnyen térdre ereszkednek”, ismét téma tárgyává vált a politikusok viszonyulása az újságíró-társadalomhoz. Az adott eset vonatkozásában magukat az újságírókat is képmutatónak tartom, hiszen nem volt szükségünk Gašićra ahhoz, hogy tudjuk, olykor még csak emberszámba sem vesznek bennünket. A politikum már réges-régen térdre kényszerítette az újságírókat. Minden egyes esetben ezt teszi, amikor megtagadja tőlük a kérdezés vagy a kritika, az értékelés lehetőségét.
Mindkét félnek mélyen magába kellene szállnia. Egyrészről a politikumnak, amely alárendelt helyzetbe kényszerítette a sajtómunkásokat, másrészről pedig az újságíróknak is, akik mindezt megengedték. A polgároknak úgyszintén érdemes lenne felülvizsgálniuk önmagukat, hiszen ők azok, akik a választások alkalmával esélyt kapnak az őszinte véleménynyilvánításra és értékelésre. Talán elgondolkodhatnának azon, vajon elégedettek-e a bánásmóddal, amelyben az általuk megválasztott tisztségviselők részesítik azokat, akiknek közvetíteniük kellene a politikum és a lakosság között, akiknek minden egyes polgár szócsövének és hangjának kellene lenniük.
Egyesek most rendkívül elégedettek, hogy Gašićot méltatlan magatartása miatt leváltják. Olyan megjegyezés is elhangzott, hogy a minisztert a hangjukat felemelő újságírók váltatták le. Nem hiszem, hogy ez lenne a teljes igazság. Gašićnak csupán azért kell mennie, mert méltatlan magatartását – amely már sokadik volt az utóbbi másfél évben, legyen szó a sajtóról, vagy egy bizonyos helikopterről, vagy bármi másról – ezúttal a kamerák is megörökítették. Elég csak tudni, hogy Gašić pártjának bizonyos tagjai később a szerb állam stabilitása ellenes támadással vádolták meg azt a bizonyos térdeplő újságírónőt. Egyesek továbbra sem értették meg a lényeget.
