A Magyar Újságírók Országos Szövetsége által meghirdetett sajtófotó pályázaton különböző kategóriákban versengtek 2012-ben készült felvételeikkel az alkotók. A Természet és tudomány (sorozat) kategóriában 73 fotós pályázott képriporttal. Az 592 fotó közül lapunk újságíró-fotóriportere, Gergely József érdemelte ki az első díjat Az apokalipszis lovasai címet viselő képsorozatával. Gergely József már nemzetközi hírű fotósnak számít. Egyebek között a magyarországi Év természetfotósa pályázatokon két második díjat kapott és több kiemelt fotóját állították ki, a National Geographic Serbia folyóirat fotópályázatán két alkalommal második díjban részesült. A belgrádi Év Legjobb Madárfotója pályázat nyertese lett 2007-ben, a 2012-es kiírásban pedig második. Számos egyéni kiállítása volt és több közös tárlaton vett részt.
Mikor kezdtél el fotózással foglalkozni?
– A fotózás már általános iskolás koromban felkeltette az érdeklődésemet, amikor a felsőhegyi általános iskolában a műszaki oktatás kertében a felsősök bebocsátást nyertek a sötétkamra rejtelmes világába. A fotóvegyszerek, a fekete-fehér film és papírelőhívó, meg a képfixáló vegyszerek kikeverése igazi boszorkánykonyhát sejtetett, hogy is ne, amikor a vegyszeres tálcában egyszer csak a fotópapíron előtűntek az ismerősök, osztálytársak, családtagok arcvonásai, az ismerős utca és falurészletek. Mindent, de főleg egymást fotóztuk akkoriban, felvágtunk, hogy mi már tudunk fotózni. Az akkori fekete-fehér képek nagy része kicsit homályos, szürke, itt-ott vegyszerfoltos, de mégis pótolhatatlan értékek, kordokumentumok.
Ami egykor a sötétkamra volt, az manapság a digitális fototechnika szédületes fejlődésének korában a számítógép. A legjobb digitális fotók is utómunkára szorulnak, számítógépes programok sokasága segíti a fotósok munkáját. Vannak, akik nem tudnak ellenállni a korlátlan képmódosítás lehetőségeinek és annyira „belemásznak” a képbe, hogy az már valódibb a valóságosnál, és már messze nem a valóság dokumentálása.
A természetfotózás az egyik legnehezebb fotósműfaj, mi hajtott téged efelé?
– Biológusként a természet szeretete, az élővilág végtelen formagazdagsága vonz, a kutatás, a felfedezés öröme, egy-egy új ritka állatfaj, főleg madár megfigyelése, becserkészése és a végén az „elejtése”, azaz egy jó fotó elkészítése motivál, ami olyan sikerélmény, amit csak kevés más dologgal lehetne összehasonlítani. Ha pedig a végeredményt, a fotót mások is szívesen megnézik nyomtatásban, már nem volt hiába való a sok óra sáros, poros terepjárás, és a néha már-már végtelennek tűnő lesben állás, kuksolás, vagy éppen álcaháló alatti hasalás.
A jó természetfotóhoz nem árt felkelésben megelőzni a napot, és akkor is tudni kell fotózni, amikor a laikusok már régen elpakolták, becsomagolták a fotófelszerelésüket és hazaindultak. Nem elég csak a kitartás ahhoz, hogy valaki jókor jó helyen legyen, és jó időben nyomja meg az exponáló gombot a fényképezőgépen. Néha nem árt egy jó adag szerencse sem, de azért ennek is elébe kell menni.
Előre készülni kell a fotóra, meg kell álmodni a jó fényképet, amely előbb-utóbb meg fog születni, ha már befészkelte magát az ember agyába. A természetfotózáshoz nem árt az előtudás, az alapos előkészület, melyik madár vagy négylábú mikor és hol tartózkodik, a nap melyik szakában lehet meglesni, mivel lehet becsalizni, hogy a teleobjektív előterébe kerüljön akkor is, ha arra egyébként önszántából nem lenne hajlandó.
Melyik fotódnak van különleges története?
– A hosszú méla lesben ülés sem hozza meg mindig a várt eredményt. Több díjazott fotót készítettem már váratlan helyzetekben, amikor az autó előtt vagy mellett lőtávolon belül feltűnt egy érdekes madár és sikerült becserkészni és vértelenül meglőni. A természetfotózás vadászat, méghozzá vértelen vadászat, amikor az „áldozat” sértetlen marad, de a teleobjektívvel vadászó fotós mégis hazaviheti, és nem csak agytekervényei idegszálainak bioelektromos memóriatárában, hanem a fényképezőgép elektromos árammal gerjesztett memóriakártyájában is. Ez utóbbi azért jó, mert innen a számítógéppel előbb virtuális monitorképpé, majd a nyomtatóval papírkép formájában kézzelfogható, valós, berámázható, kiállításokon közszemlére tehető és a pályázatokon árgus szemekkel értékelő trófeává válik.
Több mint tízévi próbálkozás után sikerült közvetlen közelről lefotózni a nagyon ritka és rejtett életmódot folytató ugartyúkot. Hajnalban kin voltam a hódegyházi pusztán, egy magaslatról a környéket pásztáztam, ahol az előző években már láttam ugartyúkot. A nap éppen felkelőben volt a keleti horizonton, amikor megláttam azt a pillanatot, amikor az egyik ugartyúk lapulva egy ponton megállt a napraforgóföldön, majd előtte felkelt a párja és helyet cseréltek. Rögtön tudtam, hogy ott a fészkük. Betájoltam az irányt a feltételezett fészek irányában az Aranka mentén álló duplanyárfához, és csakhamar megleltem a fészket, ami nem más, mint egy tenyérnyi mélyedés a csupasz talajban. Két nap múlva a napfelkeltekor már az ugartyúk fészkének közelébe odakészített álcaháló alatt lapultam, alig múlt el negyed óra lesben és az ugartyúk visszaült a fészkére, zavartalanul fotózhattam.
A MÚOSZ sajtófotó-pályázatán díjazott képsor hol készült?
– Az rekkenő júliusi forróságban a Tiszára készültem egy kis felfrissülés reményében, de alig értem át hídon a bánáti oldalra, volt mit látni. Égbe törő, hatalmas sűrű füstoszlop emelkedett fel a csókai templom mögött. Sejtettem, hogy most nem a szeméttelep füstöl. Hazarohantam a fotófelszerelésért: két fényképezőgép, kisebb és nagyobb teleobjektív és egyéb kellékek. Valami rendkívülit sejtetett a vulkánkitörésre emlékeztető füstfelhő. Arra, azonban, ami a csókai rétben várt nem számítottam. A július elejei zöld nádasból tíz méternél magasabbra csaptak a lángok. Az évek alatt felgyülemlett, kiszáradt avas nád fogott tüzet a szeméttelepről. Meglepetésemre egy csapat gólya a forróságtól és a füsttől sem zavartatva a lángok közvetlen közelében szedegetett, felcsipegették a megperzselődött rovarokat, bogarakat, szöcskéket, gyíkokat. Csakhamar újabb gólyák érkezetek, már vagy 40–50 szedte szorgalmasan a tűzvész áldozatait, amolyan helyszínelő és áldozateltakarító brigád módjára. Afrikában, a szavannatüzeken edződött gólyák megtanulták, hogy a tűz élelmet jelent a számukra.
Ezek a fotók egyidőben Európa több városában is láthatók.
– A véletlen úgy hozta, hogy, amíg Budapesten a sajtófotó zsűrizése folyt, Moszkvában megnyílt a 7. Aranyteknős nemzetközi természetfotó-pályázat legjobb képeiből álló kiállítás. A csókai tüzes gólyák négy képből álló sorozata is a falra került a döntőbe jutott képek között. Ugyanezen a napon, január 18-án, Újvidéken tíz természetfotós, köztük én is, két helyszínen összesen 80 fotót állított ki, itt is látható a tűzzel dacoló gólyák drámai képsora. A három eseménnyel még egy negyedik is egybeesett, Belgrádból érkezett az e-mail, hogy a Ragadozómadár-védelmi Alapítvány IX. Év Legjobb Madárfotója pályázaton a tűz fölé emelkedő gólya a második díjat kapta.
Fotós szempontból tehát sikeresen kezdődött a 2013-as év, és reméljük, hasonlóan fog folytatódni. Olaszországba és Németországba is rangos természetfotó-pályázatokra küldtem el a képeimet, köztük a tüzes gólyasorozatot – mondta Gergely József.
