Amikor több mint egy hónappal ezelőtt levélben fordult segítségért a Magyar Szóhoz az újfalui Pakai József, nem pénzbeli támogatásra gondolt, hanem arra, hogy segítségünkkel esetleg elérhetné, hogy – miután a családnál járt a végrehajtó – a 26 000 dinárra duzzadt szemétszállítási számlája miatt nem helyeznek jelzálogot a házukra vagy az egy hektárnyi földjükre. Ahogyan ő mondta: tőlük ugyan egyetlen fűszálat sem vittek el, de most már az fenyegeti őket, hogy elviszik a házat a fejük fölül a szemétszállítási díj törlesztéseként.
S ha már megszületett a riport, utána pedig a kezdeményezés pénzgyűjtésre, amiből törleszthetnék adósságukat, szerkesztőségünk úgy döntött, hogy vállalja a gyűjtést, így legalább nem marad „pusztába kiáltott szó„ a riport. Számítottunk arra, hogy legalább az említett tartozás kifizetésére összegyűlik a pénz, azt pedig csak reméltük, hogy ennél jóval többet is fölajánlanak olvasóink. Már csak azért is, mert úgy véltük, hogy egy öttagú családban, ahol a szülők munkanélküliek, két gyerek középiskolás, egy pedig óvodás, családi pótlékot nem kapnak, sőt betegbiztosításuk sincs, legalább ideiglenesen megoldjuk anyagi gondjaikat, tavasztól pedig mégis könnyebb alkalmi munkát találni a családfőnek, s az idén talán a kevéske föld is jobban terem, mint a múlt évben. Persze jól tudtuk, hogy akciónkkal csupán egyetlen családon tudunk segíteni, ezrek vagy tízezrek szociális gondjait viszont sajnos nem oldhatjuk meg. Úgy véltük azonban, hogy ilyen meggondolásból nem volna szabad elvetni a lehetőséget, mert mások nem lesznek azzal gazdagabbak, ha ezen a családon sem segítünk.
És így gondolták olvasóink tucatjai is, mindazok, akik betértek a szabadkai, a zentai, a topolyai vagy az újvidéki szerkesztőségünkbe, hogy pénzt adjanak át. Akadt becsei olvasónk, aki Topolyán dobta be a postaládába a felajánlott összeget; az is megtörtént például, hogy Moholon munkatársunk gyűjtötte össze az adományok egy részét, de sajnos néhány esetben az is, hogy nem tudták eljuttatni hozzánk a pénzt, de emberbaráti szempontból a szándéknak is megvan a maga értéke. Mert a gyűjtés azt példázza, hogyha nagy szükség van rá, akkor össze tudunk fogni önzetlenül, s kicsit talán azt is, hogy a Magyar Szó üzenete még mindig sok helyre eljut. Adományozók jelentkeztek Zombortól Magyarkanizsáig, Újvidéktől Adorjánig, és volt köztük nyugdíjas, fogorvos, vendéglős, vállalkozó, meg természetesen újságírók, és szép számban olyanok is, akiket nem ismertünk, és nevüket sem tartották fontosnak elárulni. Volt, aki ötszáz dinárt ajánlott föl, volt, aki ötezret, és így összejött a 60 000 dináros végösszeg, amit már át is adtunk a Pakai családnak.
Amellett, hogy megköszönték minden adományozónak és lapunknak a segítséget, elmondták, hogy a riport megjelenését követően ismeretlen jótevő azonnal küldött tízezer dinárt a szomszéd faluból, Oromról, s mivel fellebbezés után a szemétszállítási adósság egy részét elengedték, így az említett adományt megtoldották néhány ezer dinár kölcsönkért pénzzel, és kifizették adósságukat. Pakai József azt mondta, hogy ezek után a továbbiakben kénytelen-kelletlen ki fogják fizetni a szemétszállítást akkor is, ha nem veszik igénybe a szolgáltatást.
Az olvasóink által fölajánlott pénz legnagyobb részéből a rezsiköltségeket fedezik, mert már a villanyt is ki akarták kapcsolni; kifizetik a víztartozást, megadják a kölcsönöket, orvosságot vesznek, autóbuszbérletet váltanak középiskolás fiuknak, mosóport vásárolnak, és ha még futja, akkor esetleg valamennyi tűzifát is vásárolnak.
