Egy igazi díva, a műsor legnagyobb meglepetése, a szabadkai Susan Boyle, aki a semmiből tűnt fel és pár hét alatt egy ország ismerte meg a nevét. Egy ember, aki a hangja és érzékenysége mellett magával hozott egy fontos üzenetet is: soha ne add fel az álmaidat. Ő Bús Hajnalka, aki beénekelte magát a legjobb tíz közé és egy hajszálra volt attól, hogy megnyerje a Ja imam talenat tehetségkutató műsort.
Múlt vasárnap ért véget a Ja imam talenat negyedik szériája. Hajnalka, aki az egyik szabadkai középiskolában dolgozik takarítónőként, és hangja eddig csak az iskola folyosóit töltötte be, már az előválogatón feltűnt a zsűrinek, és nagyon hamar a középdöntőben találta magát, majd a legtöbb nézői szavazatot bezsebelve máris készülhetett az utolsó megmérettetésre. Az elmúlt két hetet Belgrádban töltötte, hiszen a középdöntő után a versenyzők azonnal megkezdték a fináléra való felkészülést, amelyre a rá következő vasárnap került sor.
– A döntő előtti hét nem úgy zajlott, ahogy kellett volna. Szerdán került sor az első próbámra, délután hattól hajnali négyig dolgoztunk a produkción. Probléma volt a hangommal is, fájt a torkom és nem bírtam kiénekelni a hangokat – emlékszik vissza Hajnalka az utolsó napokra.
– Csütörtökön mindössze kétszer énekeltem el a dalt, de akkor sem ment jól, nem volt hangom, úgyhogy pihennem kellett. Pénteken sajnos nem kerültem sorra, de szombaton háromszor is elénekeltem. Azonban nem éreztem elég jónak a produkciót, mondtam is, hogy nagy szükségem lenne még több gyakorlásra, hiszen nem szoktam meg, hogy zenére énekeljek és addig kellene gyakorolnom, míg belém nem ivódik minden hang, de azt mondták, hogy minden így jó, ahogy van. Mire eljött a vasárnap, teljesen kikészültem és lelkileg is elfáradtam. Az egész nap egy rohanás volt, ruhapróba, smink, frizura, utolsó színpadi próba, sőt a főpróbán még a szöveget is elfelejtettem. Nagyon megterhelő volt, már csak azért is, mert sosem foglalkoztam ennyit az énekléssel, legfeljebb a folyosókon szoktam énekelgetni, arról nem is beszélve, hogy akkor már két hete nem láttam a gyerekeimet és nagyon hiányoztak. Legszívesebben mindent otthagytam volna, hogy hazajöjjek hozzájuk. Úgyhogy mindez meglátszott az esti produkción is.
Mint hozzátette, még mindig fáradt és csalódott is egy kicsit: saját magában csalódott, mert tudja, hogy sokkal több van benne, mint amennyit akkor nyújtani tudott. A műsor utolsó perceiben már csak két ember állt a színpadon, Katarina Kovačević és Bús Hajnalka, aki le sem tagadhatta volna, milyen feszült. A nézők döntése alapján a negotini lány nyerte meg a tehetségkutatót, így Hajnalka „csak” a második legjobb lett. Elárulta, az eredményhirdetés alatt végig attól rettegett, hogy ő fogja megnyerni a versenyt, holott egyáltalán nem érdemelte volna meg a győzelmet, sőt a második helyezést is túl soknak tartja, hiszen a döntőben voltak nála sokkal tehetségesebbek is, akik inkább rászolgáltak az előkelőbb helyezésre és a győzelemre, sőt az összes közül saját produkcióját érezte a leggyengébbnek. Ő viszont nem győzni jött, hanem megmutatni magát, és a középdöntőbeli előadásával úgy érzi, ez maradéktalanul sikerült is neki, és ha megnyerte volna a tehetségkutatót, most bűntudat kínozná.
– Jó ez így és nagyon megkönnyebbültem, amikor nem az én nevemet mondták ki. A fiaim így is nagyon büszkék rám. Nem mondhatom, hogy az életem fenekestül felfordul majd a műsor után, például nem kerestek meg zenei producerek vagy ilyesmi, és mindenképpen visszatérek az iskolába a régi munkámhoz, viszont a jövőben több időt szeretnék az éneklésre fordítani és komolyabban foglalkozni vele. Máris van egy felkérésem, Szabadkán szerveznek majd egy jótékonysági koncertet három szegény sorsú család megsegítésére, és én is fellépek majd Jovica Stojanovićtyal, aki a középdöntőben zongorán kísért. Egyébként, amikor jöttem hazafelé Belgrádból, azon is elgondolkodtam, egyáltalán van-e bennem tehetség, elég vagyok-e én mindehhez, hiszen már nem tudok annyira alkalmazkodni egy ilyen életformához, és lehet, hogy máris kiégtem, még mielőtt bármi elkezdődött volna. Persze, ha egyáltalán nem lenne tehetségem, biztosan nem jutok el idáig, tehát nincs okom kételkedni magamban. Mindig is hittem abban, hogy egyszer énekelni fogok és ez az álmom valóra vált. Hogy mit hoz a jövő, még nem tudom, de mindenképpen szeretném, ha lenne még rá lehetőségem néha-néha fellépni és énekelni az embereknek.
