Amikor Szenti Krisztina és a gyermekei öt évvel ezelőtt új életet kezdtek, nem gondolták volna, hogy a boldog időszaknak hamar vége szakad. Alig kezdték el újra élvezni a nyugodt mindennapokat, kiderült, Krisztina súlyos beteg, és azóta is folyamatosan romlik az állapota. Emiatt munkát sem tud vállalni és teljesen a gyerekeire van utalva, akik az iskola mellett ápolják őt, vigyáznak a kétéves húgukra és vezetik a háztartást.
Az öt lánygyermekét egyedül nevelő, mindössze 33 éves szabadkai édesanyánál két évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak. A gerincén lévő rosszindulatú daganat azóta tovább terjedt a szervezetében, a gyógyszerek nem segítenek, ő pedig egyre gyengül. A daganat nyomja az egyik ideget, ezért néha járni sem tud és a fájdalmait már csak a morfium csillapítja. Az otthoni munka oroszlánrésze így a lányokra marad, főznek, mosnak, takarítanak, bevásárolnak, vigyáznak a legkisebb testvérükre, az édesanyjukra és egymásra.
– Öt évvel ezelőtt váltunk szét a gyerekek apjával, végül le is mondott a lányokról, így az ő segítségére nem számíthatok, habár nem sajnálom, mert nagyon rossz sorsunk volt mellette, sokat ivott és ütött-vert, először csak engem, de a gyerekeket is bántani kezdte, és végül eljöttünk tőle. Igaz, egy ideig még zaklatott, fenyegetett minket, de végül elrendeződött a dolog. Akkor azt hittük, jobbra fordul minden, dolgoztam, pénzt kerestem, és bár nem éltünk nagy lábon, mindenre futotta. Egy darabig jó is volt minden, úgy éreztük, rendbe jött az életünk, de akkor lebetegedtem és napról napra csak egyre lejjebb csúszunk, és már annyira lent vagyunk, hogy nem látok kiutat. Korábban egy magántulajdonban lévő idősek otthonában dolgoztam, de most már nem bírnám azt a munkát csinálni. Szociális segélyt és gyerekpótlékot kapok, a kettő összesen huszonháromezer dinár, de mire kifizetem a házbért, ami ötven euró, és a számlákat, ami úgyszintén több ezer dinár, és nincs is annyi, hogy mindent teljesen kifizessek, addigra alig marad élelemre vagy bármi másra. Sokszor van úgy, hogy a gyereknek nincs mit enniük. Mindig nagy családra vágytam, de nem ilyen sorsot szántam nekik – mondja Krisztina könnyek között.
Krisztina az anyagiak tekintetében az édesanyjára sem számíthat, akinek még nyugdíja sincs, de a nővére a maga kis fizetésével sem tud segíteni. Viszont ha Krisztina nagyon rossz állapotban van, akkor valamelyikük vállalja, hogy segít az öt lány körül.
Egy éve költöztek abba a házba, ahol jelenleg is élnek, rendkívül szerény körülmények között, azonban folyamatosan attól rettegnek, hogy ahogy a ház tulajdonosa tervezi, eladja az ingatlant, és akkor nem lesz hová menniük. Minden bútort, ami a házban van, másoktól kapták használtan, legtöbbjét igen rossz állapotban. Kaptak tévét, ami hibás, és egy olyan számítógépet, ami nem működik. Szekrényük nincs is, így a ruháikat a spájzban tartják, az idősebb lányok pedig kézzel mosnak, mert a mosógépük is rossz. Az elmúlt telet fagyoskodva vészelték át, mert alig volt tűzrevalójuk, a gyerekek többször meg is betegedtek, gyógyszerre viszont nem futotta. A kétéves Santanának nem tudnak venni pelenkát, de nem jut még a legalapvetőbb élelmiszerre sem pénz, üresen áll a hűtőszekrény, így a legkisebb is sokat nélkülöz. Ha azt kérdeznénk, mire van szükségük, azt felelnék: minden segítség jól jön. Élelem, tisztálkodási szerek, függönyök, edények, paplan, ágynemű, rendes ágyak, ruhák, lábbelik, tankönyv, tűzifa, pelenka, bármi, de legfőképpen talán egy olyan kis kuckó, ahol nem kell házbért fizetniük, mert akkor több pénzük maradna, és ahol nem fenyegeti őket a veszély, hogy a tulajdonos eladja a házat a fejük fölül.
Sanja, a középső lány éppen akkor ért haza az iskolából, amikor náluk jártunk. Hamar előkerült az uzsonnája a táskájából, amit azért nem evett meg, hogy odaadhassa a kishúgának. Mint Krisztina mondja, az iskolai költségeket jó ideje nem bírják fizetni, uzsonnára sem nagyon futja, ezért a két legidősebb lány átiratkozott a Žarko Zrenjanin Általános és Középiskolába, mert ott olcsóbb a tankönyv, van uzsonnájuk és az iskola megengedi, hogy a lányok egymást váltva minden második héten járjanak be órákra, így amíg az egyikük otthon gondoskodik a húgairól és az édesanyjukról, addig a másik iskolában van. Azonban anyagi okok miatt az anyuka a másik két kislányt is kénytelen lesz átíratni ebbe az iskolába.
Krisztina nagyon büszke a gyerekeire, akik mindenben segítenek, ápolják őt is és nem panaszkodnak, habár – teszi hozzá az anyuka – a kisebbeket néha csúfolják az iskolában, kirekesztik őket, nem jár hozzájuk senki és a lányokat sem hívja el magához senki, így nemcsak testvérek, hanem egymás barátnői is.
A legkisebb lány, Santana, kétéves, Sara pedig most harmadikos, és nagyon szeret rajzolni. Sanja tizennégy éves és nagyon szereti a történelmet, a fizikát és a kémiát. Mindketten jeles tanulók és ők is kiveszik a részüket az otthoni munkából, de mint mondják, játékra és tanulásra is jut idejük. Sanela tizenöt éves, őt a kertészet érdekli, és otthon is ő ápolja a növényeket. Samanta a legidősebb, ő most tizenhét éves és varrónőnek készül, de mivel sokat kimarad az iskolából, otthon pedig nincs varrógépük, hogy gyakoroljon, és megcsinálja a házi varrófeladatokat, gyakorlottságban kicsit lemaradt a többiekhez képest, és az iskolában igyekszik pótolni a lemaradást, miközben azon idegeskedik, otthon minden rendben van-e, de a húgaival egyetemben zokszó nélkül tűri a sorsát.
– A húgaim sok dologgal tisztában vannak, meg is értik a helyzetet, segítenek, mindent meg lehet velük beszélni de persze nem tudnak mindent. Ha anyu jobban lenne, akkor minden más lenne, de csak egyre rosszabb a helyzet és már nem is merek belegondolni, mi lesz holnap vagy holnapután – mondja Samanta.
Mint a lányok mondják, csak arra vágynak, hogy az édesanyjuk újra egészséges legyen, hogy biztos tető legyen a fejük felett, és hogy amit osztaniuk kell, egy kicsivel több legyen.
– Sosem voltam ilyen mélyen, mint most – mondja az anyuka. – Mindig tartottam magam, dolgoztam, de igazából most sem magam miatt aggódom. Nem számít, velem mi van, de a lányaimnak szeretnék egy kicsivel jobb, nyugodtabb életet teremteni, mert ők az életem, és már így is túl sok mindent átéltek. Eddig nem akartam segítséget kérni, szégyelltem a helyzetünket, de végül a Nagycsaládosok Egyesülethez fordultam, és ők segítettek rajtunk némi élelemmel, ruhával és egy kis tűzrevalóval. A hivatalos szervekhez viszont nem merek segítségért fordulni, mert attól félek, elveszik tőlem a gyerekeket, én viszont szeretnék minden időt velük tölteni, amíg csak tehetem. Úgy érzem, a nyilvánosság az egyetlen és utolsó lehetőség, hogy a gyerekeimnek könnyebbé tegyem az életét.
