Három ország határának a csücskében fekszik Majdány, de még inkább a néhány kilométerrel távolabbi Rábé, mely két kis települést egy helyi közösségként tartanak számon karnyújtásnyira Magyarországtól és Romániától.
Igaz, hosszú kilométerekre mindkét országtól, ha valaki át is akarna jutni a szomszédba, hiszen itt évente csak egyetlen alkalommal, május utolsó hétvégéjén lehet átkelni legálisan – az idén éppen a jövő hét végén –, amikor Csongrád és Temes megye, illetve Vajdaság tart közös ünnepséget.
Már réges-régen tervbe vették a hármas határ tövében vámmentes övezet létesítését, ami esetleg határátkelővel is járna, talán jövőt kínálva az összességében is csupán háromszázhatvan-hetven lelket számláló két falucskának, amelyeket ezernyi esztendő múltán a kihalás veszélye fenyeget. Épp ez az évezrednyi történelem lehetne a másik vonzerő: Csanád vezér – Gellért püspök legendája szerint – itt aratott győzelmet 1028-ban az István királynak ellenszegülő Ajtony fölött, s a nem sokkal korábban megkeresztelt Csanád ez alkalomból az Úr tiszteletére felépíttette Oroszlánmonostorát. Hogy ennek mennyi a valóságalapja, arra még visszatérünk, de előbb ismerkedjünk a mostani Majdánnyal!
Ha egy (vagy két) faluban a lakosság hetven százaléka nyugdíjas, a háromosztályos iskolájába pedig mindössze hatan járnak, miként az óvodába is, akkor nagy fordulat nélkül derűlátással aligha latolgathatjuk a jövőt. Még akkor sem, ha a legújabb kor talán legnagyobb vívmánya, az internet már több mint egy évtizede ide is eljutott; ha akadnak is visszatérők – elköltözők pedig már csak elvétve; ha már helybeli farmergazdákat is számon tartanak a településen; ha – ki tudja milyen megfontolásból – egy ír vállalkozó évekkel ezelőtt hat házat meg is vásárolt a faluban, de azok is egyre romosabbak.
A privatizáció ennek a falunak sem tett jót: miután Matijević megvette a szövetkezetet, a korábbi száz munkásból négy maradt, ha pedig nincs munkahely, a jövő is bizonytalan. Bezárt már a kocsma, a több mint háromnegyed évszázadot megélt futballcsapat viszont tartja még magát, igaz, fiatalok híján csak a környező települések „segítségével” áll össze a csapat, hétvégi szórakozást nyújtva az időnként igencsak vérmes szurkolótábornak.
Az az igazság, hogy Majdány sohasem volt nagy falu, hiszen bő egy évszázaddal ezelőtt, az ország földarabolását megelőzően – mert talán mondani sem kell, hogy nem csücsökbe épült egykor, hanem ide húzták a múlt században a határt – sem érte el a lakosság száma az ezret. Bár Kenderesi Géza bácsi, a település legidősebb, nyolcvankilenc esztendős polgára úgy véli, hogy fiatalkorában ezer körül lehettek, de akkoriban is csupán négyosztályos iskolában tanulhattak, mivel ennyire futotta a gyereklétszám. Amikor arról, kérdeztem, hogy sokakkal együtt ő miért nem hagyta el szülőfaluját, elmondta, hogy járt sokfelé a világban: Belgrádban volt szabólegény, aztán kitört a háború, elment Németországba, onnan Szegedre, hogy megszerezze a segédlevelet. Átképzés után kereskedő lett, textilüzletet vezetett huszonöt évig Oroszlámoson, s negyvenévi munka után ment nyugdíjba, de sosem gondolt arra, hogy elhagyja Majdányt. Most amiatt panaszkodik, hogy nagyon kevés a fiatal, és az öregek munkást sem kapnak, ha segítségre volna szükségük.
A kevés fiatal közé tartozik a rábéi székhellyel bejegyzett Vadvirágok Művelődési Egyesület egyik vezetője, Domonkos Laura kertészmérnök, aki Törökkanizsárol ment ide férjhez. Az egyesület legfőképp gyerekekkel foglalkozik, de néhány héttel ezelőtt főszerepet vállaltak az elszármazottak találkozójára érkezettek vendéglátásában is. Vajon miként gyűjtik össze a kicsiket, amikor az iskolában és óvodában is alig vannak.
– Közösségépítő jelleggel és szándékkal szervezzük a gyermektalálkozókat, nyáron negyvenen-ötvenen is összejönnek rendezvényeinkre – mesélte Laura. – Olyankor a helybelieken kívül sok gyerek tartózkodik a nagyszülőknél: már nem itt élnek, de hazalátogatnak a szünidőben szüleik szülőfalujába, mi pedig ilyenkor szervezünk számukra sportrendezvényeket, oktatjuk őket a közbiztonsággal kapcsolatos tudnivalókra, télen pedig inkább kézműves foglalkozásokat tartunk. Nem is csak nekik, hiszen a szomszédos magyar falvakból is többen eljárnak hozzánk.
Ha már az iskoláról és az iskolásokról egyet s mást megtudott az idelátogató, természetszerűen a másik megtartó erőről, a templomról is érdeklődik. Mint kiderül, tornyát hiába keresi az idegen, mert egy polgári házat alakítottak át mintegy fél évszázada imaházzá, és ha nem is véli templomnak az erre járó, a haranglábra emelt két harang jelzi számára az épület rendeltetését. Kicsit a történelem fintorának tűnik, hogy ott, ahol ezer esztendeje monostor állt, a legújabb korban csak – történelmi viszonylatban – a közelmúltban nyílt szerény imaház.
Végül is még van iskola is, templom is a faluban, már „csak” a jövőt kellene valamiként megalapozni. Amikor Domonkos Szilviával – aki tizenhárom éve elnöke a helyi közösségnek – erről beszélgettem, az igazi polgármesteri határozottsággal megáldott magyartanárnő jókora csalódottsággal szólt a „hatalmasságokkal” folytatott, gyakran eredménytelen hadakozásról, de esély mégis maradt a hosszú távú, miként a halmozódó „napi” gondok megoldására is. Mert mégiscsak illene fejlődni ott, ahonnan például milliárdos értékeket visznek el a földből, hiszen a majdányi határban harminchat olajkút termeli a kőolajat, olyan mélységűek is, amilyenek az országban másutt nem léteznek, s fúrják az újabbakat is…
– Százhetvenezer dinárral gazdálkodhatunk az idén, erre ugyan milyen tervet lehet építeni, amikor egy épület meszelésére elkölthetnénk az egész összeget – mondja Domonkos Szilvia. – Persze nem ennyit költünk, tavaly például hatmillió dinárral rendelkeztünk, de a pénzhez pályázatok útján jutottunk hozzá. Leginkább amiatt vagyok csalódott, mert úgy látom, hogy nem működik a rendszer. Öt évvel ezelőtt például temetői kápolnák építésére pályáztunk, el is kezdődött a munka, de azóta húzódik az építés, mert 2008 után erre a célra újabb támogatást nem adtak, egy kezdeményezést félben hagytak, és semmit sem oldottak meg. Igazán nagy gondunk a NIS-szel van azóta, hogy orosz kézbe került a vállalat, azt megelőzően jól együttműködtünk. Nem tudtunk pályázni a támogatásukra, mert ahhoz Törökkanizsával, ahova mi is tartozunk, szerződést kellett volna kötni a kőolajjáradék folyósítására, viszont azt bizonygatták, hogy a községben még nem folyik kitermelés. Csak az itthoni igazgatókig tudtam eljutni, szerintem az oroszok sok mindenről nincsenek tájékoztatva. Miután rendőrségi segítséggel, a fuvarlevél ellenőrzése által bizonyítottuk, hogy nem mondanak igazat, akkor azt állították, hogy tévedésből Kikindára utalták a pénzt. Időközben elkészültek egy furattal, a zagy pedig ott áll egy medencében, s attól tartunk, hogy beszennyezi az ivóvizet is. Azt állítják, hogy nem ártalmas a környezetre. Az újabb két kút fúrására azonban magyar cég nyert pályázatot, száz kamionnal szállították ide a tengeri fúrótornyot, jöttek cseh, lengyel, német, holland, horvát, angol szakemberek, s el is kezdték a munkát. A felszínre került szennyet pedig zárt tartályokban szállítják el a helyszínről, míg a hazaiak által kitermelt szennyezés továbbra is ott áll. És semmit nem tapasztalunk, hogy a tartományi titkárság bármit is tett volna a környezetszennyezés fölszámolásáért. Ezért mondtam, hogy nem működik a rendszer.
Amellett, hogy a kapcsolatok rendezése a NIS-szel sokat segíthetne a falun, az elnök a turizmus fellendítésére is lát esélyt. Ehhez tudnunk kell, hogy a majdányi Templomdombon már tizenkét éve tartanak az ásatások – azért ilyen hosszú ideje, mert kevés rá a pénz –, és egyebek mellett ötszáz teljes és ezernél több hiányos csontváz került elő. A régészek egymásra épült három templom maradványait is föllelték, s nincs kizárva az sem, hogy a már említett monostor is ott állt. A régészek szerint a temetőt a XI. és a XIV. század között használták, tehát már az államalapítással egy időben, s azt régóta tudják, hogy a monostor környéke a Csanád nemzetség temetkezőhelyéül is szolgált. Tehát a magyarság évezredes nyomai tárulnak itt föl.
– Gyakran jönnek érdeklődők, hogy meg szeretnék nézni az ásatások színhelyét, de az ősszel és télen le van födve, nem láthatják. A régészekkel közösen uniós pályázaton kellene részt vennünk, hogy létrehozzunk egy többfunkciós épületet, ahol bemutathatnánk a leletek egy részét és fényképeken az ásatásokat. Ez sokat lendíthetne a faluturizmuson – hallottuk az elnök asszonytól.
Igencsak visszás helyzet ez – állapítjuk meg –, amikor egy fúrótorony napi lízingje negyvenezer dollárba kerül, egy (vagyis két) falunak pedig évi kétezer dollárnyi költségvetésből kellene fejlődni. De reménykednek.
