Szerda délelőtt tíz óra. A szabadkai Svetozar Marković Gimnázium csendes folyosóit hirtelen ellepik a végzős diákok, nevetnek, kiabálnak, a sípok éles hangjától zeng az épület, és színes pólós fiatalok szaladgálnak a termek között. Nem nehéz megkülönböztetni őket, az egy osztályba járók egyformában vannak, ezzel is összetartozásukat üzenik. Ünnepelnek és búcsúznak, hiszen az utolsó napjuk ez, amit így együtt töltenek, az utolsó napja egy négyéves korszaknak, mely a tanulásnál sokkal többről szólt. Már nem azok a gyerekek, akik néhány éve ideérkeztek, de még nem is azok a felnőttek, akik majd öt-tíz év múlva lesznek. Mégis, ezekben a napokban mindkettők egyszerre. Gyerekek, akik önfeledten örülnek, hogy vége az iskolának, a tanításnak, hogy ez a nap csak róluk szól, és végre néhány órára felrúghatják a szabályokat, és felelősségteljes felnőttek is egyben, akik egy újabb nehéz döntés előtt állnak, mely a következő éveiket, sőt talán az egész életüket meghatározza. Ez a néhány óra azonban most csak az övék, kilépnek a jó diák szerepéből, énekelnek, zenélnek, lármáznak, rohangálnak, és megállás nélkül fényképezkednek.
Az osztályfőnökök is búcsúznak (Fotó: Molnár Edvárd)
– Nagyon vártuk már ezt a napot, és szeretnénk kiélvezni, hiszen ballagás előtt ma jöttünk be utoljára az iskolába – mondja Huszka Lilla. – A rézfúvósokkal együtt teszünk majd egy kört a városban, délután pedig még elmegyünk szerenádozni a tanárokhoz, ami az iskolában már hagyomány. Ma próbálunk csak ünnepelni, habár máris érezzük, hogy hiányozni fog mindez, és a ballagás után fogunk igazán ráeszmélni, hogy ezzel valami lezárul, s hogy ez már egy új élet kezdete. Nagyon remélem, hogy amit elképzeltem magamban, megvalósul. Nagyon céltudatos vagyok, és mivel a gimit is úgy csináltam végig, ahogy szerettem volna, bizakodva tekintek a jövőbe.
Fogas Brigitta is komoly terveket dédelget magában, orvos szeretne lenni.
– Habár kezdetben még nem volt elképzelésem, hogyan lesz egyszer, a gimnázium segített abban, hogy kikristályosodjon bennem, mi az, amit szeretnék. Most már tudom, és küzdeni is fogok érte. Ma persze az a lényeg, hogy felszabadultak legyünk, élvezzük ezt a napot, és jó, hogy a tanárok is bekapcsolódnak mindebbe, hiszen ők is lezárnak egy korszakot. Fel sem akarom fogni, hogy ennek a négy évnek vége van, és ez az utolsó napunk együtt. Barátságok alakultak ki, együtt nőttünk fel, nagyon sokat alakítottunk egymáson, és remélem, az igaz barátságok megmaradnak.
– Pillanatnyilag kettős érzések vannak bennem, mert ez a hét nagyon fontos – mondja Puskás Arnold. – Ezek az utolsó napok, jön a ballagás és a bankett, amit teljességében át kell élni, másrészt jövő héten már itt az érettségi majd a felvételik, úgyhogy előre is próbálok tekinteni. Az első öt évet már elterveztem magamban, gépészetre fogok menni, remélem, hogy sikerül is befejeznem. Ma más dönteni, mint négy évvel ezelőtt, mert mára kiderült, ki mit szeret, és határozottabban tudja eldönteni, merre akar tovább haladni az életben.
A két magyar végzős osztály is meghódítja a szökőkutat (Fotó: Molnár Edvárd)
Dél körül megérkeznek a rézfúvósok az iskolához, és hamarosan megindul a hangos menet. Így sétálnak végig a városon, s ez a zajos, vidám felvonulás senkit sem hagy közönyösen. Nem mindenki örül ennek az évről évre ismétlődő ceremóniának, még kevésbé helyesli a szökőkútban való fürdést, de ez a fiatalos hevület, ez az öröm és lázadás így vagy úgy megérinti az embereket, hiszen erre az egy-két percre megáll a munka, a beszélgetés, a telefonálás, mindenki ezeket a fiatalokat nézi
A szabadkai Kosztolányi Dezső Gimnáziumban a ballagásra készülnek. Ünneplőbe öltözött okos szemű fiúk és lányok. Látszik rajtuk, határozott elképzelésük van az életről. Ebben az iskolában az utolsó tanítási napon tartják a bolond ballagást. Ekkor úgymond mindent szabad, viccelődni, tréfálkozni. A ballagáson már nem csak a ruhájuk, de a lelkük is ünneplőbe öltözött. Sokan könnyeztek. Látszott rajtuk, felfogták, soha többé nem lesznek középiskolások, soha többé nem lesz feleltetés. A vizsgákra való felkészülés a lelkiismeretükre lesz bízva, mint ahogyan minden tettükért ezentúl vállalni kell majd a felelősséget. Nincs magyarázkodás, nincs a tanárok ösztökélése.
Most kilépnek a nagybetűs életbe, nagy tervekkel, hittel és reménnyel, akik ma úgy érzik, övék a világ, és van elég erejük leküzdeni minden akadályt. Egy újabb nemzedék hagyja el a középiskola padjait, akik előbb rezesekkel kísérve, majd néhány nap múlva ünneplőbe öltözve ballagnak el, de vár még rájuk néhány nagy megmérettetés s egy újabb korszak. Csak kívánni lehet, hogy a következő évek meghozzák nekik azt, amit ma megálmodtak.
