Molnár Edvárd fotóművész, lapunk munkatársa 13 éve foglalkozik fotózással, a művészet terén elért kiemelkedő eredményeiért átvehette a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat.
Emlékszel arra, hogy mi volt az a pillanat vagy fotó, ami eldöntötte, hogy ezen a pályán indulsz el?
– Ez fokozatosan alakult ki, nem biztos, hogy volt egy ilyen pillanat vagy fotó. Úgy alakult, hogy Szegeden az egyetemi lapnál elkezdtem fotózni, majd más sajtónak is, a Hét Napnak, Magyar Szónak is dolgoztam. 2003-ban volt kiállításom, és akkor nyertem díjat is a Refoto folyóirat pályázatán, ebben az évben fotóztam a Thealter színházi fesztivált is Révész Róberttel, aki végül a mentorom lett. Amikor láttam, hogy ezzel is lehet foglalkozni hivatásszerűen, akkor a fotózást választottam. Az elején hobbiként indult, végül a hivatásommá vált. Előbb autodidakta módon próbálkoztam, utána Révész Róbert volt a mentorom. Két évig egyedül igyekeztem fejlődni, könyveket, folyóiratokat forgattam, de éreztem, hogy szükségem lenne valakire, egy mesterre. Révésztől nem egész egy év alatt többet tanultam, mint egyedül két év alatt. A laborálást, a fotók előhívását is megtanultam. A laborálás egyébként egy élmény.
Foglalkozol még ilyen előhívással?
– Nagyon ritkán, mert idő- és pénzigényes is. Egyre nehezebb beszerezni a szükséges papírt, vegyszereket. Sok olyan gyár becsukott, ami filmeket, vegyszereket, fotópapírokat gyártott. És kicsi is rá a kereslet.
A digitális korszak miben változtatta meg a fotósok munkáját?
– A fotós szeme, a látásmód a lényeg, de például a fotóriporteri munkánál a digitális technika segít, hiszen nem kell előhívni, megvárni, amíg megszárad a kép. Megkönnyítette, meggyorsította a munkát. Ugyanakkor a digitális technikával elveszett a közvetlen kapcsolat magával a fotóval. Amikor laboráltam, akkor a képet megfogtam, és valahogy igazán érezheti az ember, hogy az az övé.
Azt tudom rólad, hogy nem vagy híve a túljavított képeknek.
– Nem vagyok ellene a photoshopnak, a kérdés inkább az, hogy hogyan, milyen mértékben használni. Én eleve nem szeretem a mű dolgokat, a valótlant. Én az igaz képeket szeretem. A fotóriporteri munkában pedig főként a valós képet kell mutatni. A világban sok az absztrakt, furcsa dolog, amit nem kell odaphotoshopolni, mert eleve létezik. Így én inkább a furcsa, különleges dolgokat keresek, nem találom ki, nem csinálom meg művi módon.
Azt gondolom, hogy a sajtófotózásban is lehet remekelni, bár nem biztos, hogy ebben ki is élheti magát a fotós. Mi az, ami neked a fotózásban a kiteljesedést jelenti?
– Én azt szeretem fotózni, ami érdekel. Szerencsére sok olyan helyre jutok el fotóriporterként, ami magánemberként is érdekel, de van olyan is, ami nem. Persze, hogy jobban beleéli magát az ember olyanba, ami igazán érdekli. Persze, hogy az lenne a legjobb, ha valaki csak azzal foglalkozhatna, ami érdekli, de hát voltak festők, akik rendelésre is készítettek portrékat, írók regényírás közben újságíróként is dolgoztak... Szerintem a világon nagyon kevés ember él olyan helyzetben, hogy nem szükséges kompromisszumokat kötnie.
Amikor azt fotózod, mi igazán érdekel, akkor mi kerül a fényképezőgéped elé?
– Szeretem az utcai fotózást, a városi életképeket, a tájképeket. Főleg a színházi előadások, koncertek fotózását. Színházban, koncerten nem könnyű olyan fotót csinálni, ami több mint a dokumentálás. Ez benne a kihívás. Az a lényeg, hogy az egészből mit mutat meg az ember. Ha színházi előadásnál lefotózzuk az egész színpadot, az a dokumentálás, a színházi tájkép, és ez is kell, de pillanatokat elkapni, részleteket találni, az a kihívás. Ezek lehetnek az előadástól függetlenül is működő fotók. Igazán jó fotót nehéz készíteni, amire azt mondhatjuk, hogy ez egy igazán jól elkapott pillanat. Sokan abba a hibába esnek, hogy sorozatosan kattognak, és azt gondolják, hogy a pillanat így biztosan meglesz. De lehet, hogy a pillanat két kattintás között volt. Vagy ha el is kapja a pillanatot, azt lehet, hogy 100 másik hasonló fotó között kell megtalálni, ami vagy sikerül, vagy nem. Engem Révész Róbert annak idején arra is tanított, hogy tudni kell azt is, mikor nem fotózunk. Tudni kell, mikor nem illik fotózni, például mikor indiszkrét a helyzet. Meg kell találni a mércét. Ahogyan jó megtalálni a saját stílust is. Erre a szintre nehéz eljutni. Nem könnyű eljutni oda, hogy ha valaki ránéz a képre, fel tudja ismerni a fotóst. A gombot nem nehéz megnyomni, de e gombnyomás eredményéhez hozzá kell tenni az embert is, a sajátos kézjegyet.
