A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján tették közzé, hogy Hernyák György rendezőnek, az újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanárának több évtizedes művészi és rendezői munkásságáért Életmű-díjat adományozott a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma. Kiváló Jászai-díjas rendezőnk művészi munkásságát jól ismeri a vajdasági színházlátogató közönség. E sorok írójával egyetemben bizonyára sokan emlékeznek még mintegy 20 év távlatából is az általa rendezett Schmürz című előadásra vagy szintén tíz-egynéhány évvel ezelőtti Zách Klára című, átütő erejű drámára. A szabadkai Gyermekszínházban néhány, többszörösen díjazott produkció fűződik Hernyák György nevéhez, elég csak például A szegény csizmadia és a Szélkirály közönség- és fesztiváli sikereit feleleveníteni. Pedagógusi munkásságát viszont csak közvetve, végzett tanítványai révén ismerhetjük. Ezért először is tanári pályájáról faggattuk Hernyák Györgyöt.
A matematikatanárnak könnyű dolga van, mert arra tanítja meg növendékeit, hogy a 2+2 az mindig 4. Ön viszont olyan mesterséget tanít, amely a legnehezebb, hisz a színművész a lelkével, az értelmével, a testével játszik. Azt tanítja meg, hogyan éljen a tehetségével a színpadon a művésznövendék, és ez jócskán összetett feladat.
– A művészetben a 2+2 sohasem 4, mert mindig vagy valamennyivel kevesebb, vagy valamennyivel több. Ezt majd eldönti magában a néző. A színjátszást, azt gondolom, nem lehet tanítani. Általában azt teszem, azt tesszük, hogy megpróbáljuk a fiatal kollégából előhúzni azt, ami benne van. Ezt lehet jó néhány módszerrel csinálni, az a lényeg, hogy az ő javát szolgálja. Nincs bevált módszerem, mert minden fiatal más és más, mindenkinek van valamiféle jellemzője, mindenkihez teljesen másként kell közeledni, viszonyulni. Ide azért jön a fiatal, mert valamit érez magában. És ha nincs benne elég igyekezet, akkor nem való erre a szakmára. Őbelőle indul ki a tanár, mert minden ilyen kis színészpalántában van valami, amitől ő színésznek tartja magát, amiért ezzel akar foglalkozni, sokszor nem is tudja, miért. A tanár feladata, hogy ezt kihúzza belőle, és afelé irányítsa – megőrizve persze, amit a fiatal magában hord – ami a növendéknek a legjobb. Nem szeretnék 8-10 kis Hernyákot látni a színpadon, hanem megpróbálunk valamiféle világszemléletet, életlátást átadni, amibe beletartozik a színjátszás, a színházcsinálás is.
Rendezőként színészosztályokat indít el a pályán. Miért jó, hogy rendezőként foglalkozik a leendő színészekkel?
– Valahol minden rendezőben benne van egy színész. Úgy dolgozom, hogy végigélem az összes figurámnak az életét a darab folyamán. Borzalmasan rossz színész lennék, de hogyha nem tudom magamat kellőképp olyan pozícióba helyezni rendezőként, hogy végigélem a színész életét a színpadon, akkor nem vagyok jó rendező. A rendezői bizonyos fajta matematika, de érzelmi, művészi hozzáállás is. A rendező mindig gondol arra, aki majd nézi az előadást, én is, amikor rendezek, kétfelé koncentrálok: a színész felé és a néző felé, és mindkettő én vagyok a próbák folyamán.
Rendezőként idősebb vagy fiatalabb kollégákkal, Hernyák- vagy nem Hernyák-tanítványokkal szeret jobban dolgozni?
– Azokkal szeretek legjobban dolgozni, akik ismernek, és akiket én is ismerek. Nemrég rendeztem az Újvidéki Színházban a Csongor és Tündét, két-három volt tanítványom van csak ott, de a társulattal jól megértettük egymást. Itt élünk a Vajdaságban, ahol egy másfajta színházat képviselünk, mint amit képviselnek a magyarországi színjátszók. Itt a színésznek prófétikus hivatása van, mert a valamikori 500 ezres volt a vajdasági magyarság, mára már megfeleződött ez a szám. A színésznek a feladata ezt a kultúrát, nyelvet megtartani, megőrizni, itt olyan feladatai is vannak, amelyek meghaladják azt, hogy ,,felmegyek a színpadra és kiteljesedek''.
Zentán a Magyar Kamaraszínház állandó társulatot kapott azzal, hogy a végzős színészosztály oda szerződött. Többször nyilatkozta az elmúlt évek során, hogy több fiatal jön ki az akadémiáról, mint ahány munkahely a rendelkezésre áll.
– Mindig elmondom a fölvételin, tudják-e azt, hogy befejezik az akadémiát, és nem kapnak munkát. Itt az ideje, hogy mindenki meggondolja magát. Persze, senki sem gondolja meg magát. Nem tudom, minek köszönhetően, de hál' Istennek a végezett diákok 95 százaléka munkát kap. Béres Mártiék osztályából egy embernek nincs munkája. A következő generációból is mindenki elhelyezkedett. Ám ilyen még nem fordult elő a vajdasági színház történetében soha, ami most, hogy 9 fiatal ember egyszerre munkát kapott egy színházban. Óriási dolog! Most van 4 diákom, és reménykedem, hogy ennek a generációnak is lesz munkája. Az akadémián gyakran elmondom, ha nem lesz munkátok, akkor csináljatok magatoknak színházat. Tessék beülni egy kocsiba, és bejárni Vajdaságot, amely azért nagy tér, és majd felfigyel rátok a politika bizonyos idő elteltével, mint ahogyan felfigyelt a Tanyaszínházra. Másként ez nem működik. Sokkal erőteljesebb a pedagógusi munka, mint a rendezői munka. Nem azért, mintha egyik funkcióban jobban érezném magam, mint a másikban, hanem mert rendezőként az ember csinál egy előadást, amire a kritika mond valamit: jót vagy rosszat. X kritikus megírja, hogy borzalmas, Y pedig, hogy nagyon jó az előadás. Mi történik? Semmi, legfeljebb nem hívnak többé oda rendezni. Ám a pedagógusi munka sokkal felelősségteljesebb, mert itt emberi sorsokról van szó, és nem csak egy színházi előadásról. (Bizonyára erre a pedagógusi elhivatottságra is gondolt Nánay István kritikus, amikor egy alkalommal azt mondta, hogy az újvidéki Művészeti Akadémián bizonyos tekintetben jobb színészeket képeznek, mint a budapestin.)
Gyakran hívják gyermekszínházba is rendezni, és közismert, hogy ahhoz szinte egy fokkal komolyabban áll hozzá, mint a felnőtteknek szóló előadások színpadra állításához.
– Ha fontossági sorrendet kellene felállítani a színházak között, számomra az első helyre a gyermekszínház kerül. A gyermekszínházban dől el, hogy az az 5-6 vagy 10-14 éves gyerek később felnőttként fog-e járni színházba vagy sem. Ha lát egy neki nem tetsző, borzalmas előadást, azt mondja, hogy ő színházba soha többé be nem teszi a lábát. Sokkal nagyobb a felelőssége a gyerekszínházban a rendezőnek, mint a felnőtteknek szóló színházban.
Szabadúszó rendező.
– Igen, ötödik éve nem tartozom egyik színházhoz sem, és nagyon jól érzem így magam a bőrömben. Nagyon fel voltam háborodva annak idején, amikor itt Szabadkán a főrendezői státusomból kitettek, azzal a megindoklással, hogy nincs rá pénz, de gyorsan rájöttem, hogy nem értékelem a szabadságomat. Azt csinálok, amit akarok, és egészen más a rálátásom. Azóta is minden évben rendezek Szabadkán, ha nem is házirendezőként. Itt élek, de oda megyek rendezni, ahova hívnak, és tetszik a feladat. Amikor dolgom van az akadémián, nem vállalok rendezést, kivéve, ha itthon rendezek, és meg tudom az óráimat is tartani.
Nem egy alkalommal nyilatkozta már, hogy egy színésznek műveltnek kell lennie.
– Művelt színésszel könnyebb dolgozni. Ez a pálya egy komplex egyéniséget követel. A színész mindig valakihez szól, és ha nem kommunikál egy előadás, akkor az nem jó előadás, mert a színházhoz két dolog szükségeltetik a színész és a néző, ez az egyetlen művészet, amely csak így működik, minden más művészet néző nélkül is létezik, mint például a festészet vagy a film. És az előadás állandóan alakul. Mégpedig a néző alakítja a premier után. Ezek picike alakulások, a színésznek van valamilyen szenzora, amellyel megérzi, fogja-e a közönség, amit közöl vele, és ilyenkor történnek az apró módosulások. A rendező viszont az előadás első nézője, abból a közegből származik, amelyből a néző. Ezért van gondom néha, amikor másutt rendezek, mert nem tudom, milyen a néző, nem azért, mert nem tudom, mit kér, hanem hogy melyek azok a hullámhosszak, ahol meg tudom szólítani a színész által. Itt, ebben a közegben nekem könnyű.
Milyen előadást szeret leginkább rendezni, kortárs vagy történelmi drámát?
– Jó előadást. Rendeztem már ezt is, azt is, zenés produkciót, komédiát is. Azt szeretem, amely működik, amely közöl valamit a nézővel: ezzel a nézővel itt és most, függetlenül attól, hogy azt a darabot épp Shakespeare vagy Zalán Tibor, Lénárd Róbert írta. A lényeg, hogy kommunikáljon a nézővel, de ne a napi politika szintjén, mert az a politika és az újságírás dolga.
Az életmű-díjról Hernyák György itthon értesült, és lapunknak azon frissiben megkeresésünkre azt nyilatkozta, alapvetően jólesik az embernek a díj, bár az életmű-díj valahol azt is jelenti, hogy be van fejezve valami. Ő a rendezői és pedagógiai munkáját természetesen folytatni szeretné. Azt is elmondta: Kisvárdán már régen járt, és manapság sajnos a fesztiválokon, színházi találkozókon a pénztelenség miatt a társulatok csak lejátsszák az előadást, és utaznak haza, nem látják a többiek produkcióit. Mint most hozzátette: szerencsére a művészeti akadémiák növendékeinek találkozóin a fiataloknak van alkalmuk egymás produkcióit látni, ami fontos tapasztalatszerzés a részükre.
