Zenta a Tisza partján fekszik, a tiszai halnak pedig sokunk szerint nincsen párja. A ponty, a harcsa, a busa vagy a márna, pácban, rántva vagy halászlének elkészítve szinte nélkülözhetetlen eleme a karácsonyi menünek, de az év bármely napján jóízű ebédül szolgálhat. Azt hinné az ember, hogy egy Tisza-parti városban sosem gond halhoz jutni. Pedig a jó halat itt is keresni kell, a legjobbért pedig igencsak a pénztárcánkba kell nyúlnunk. Érdekesség, hogy ez nem új keletű probléma, hiszen a zentaiak már 1899-ben halászati társulatot hoztak létre azért, hogy föllendítsék a tiszai halászatot, és a lakosok többsége számára hozzáférhetővé tegyék a halat.
Velez Róbert több mint harminc éve foglalkozik halászattal. Kezdetben az apjával társult, később egyedül is halászott, jelenleg pedig Toldi Gyula kollégájával, apja régi barátjával közösen fogják a tiszai halakat. Robi már kisgyerekként megismerkedett a halászattal:
– Apám vagy negyven évig halász volt, én már ebbe születtem bele.
A fiam még csak három és fél éves, de már viszem a Tiszára, szoktatom a csónakhoz, a halászathoz. Apám is így vitt magával engem, először még csak nappal, de ahogy nőttem, úgy egyre inkább éjszaka is.
A halászat végigkísérte az eddigi életét. Még ha időszakosan mással is foglalkozott, azért csak lejárt a Tiszára is. Azt mondja, nincs olyan halász, aki egész pályafutása alatt mindvégig legálisan űzte volna a foglalkozást. De aki az egyik évben lopja a folyóból a halat, az a következőben már kiváltja az engedélyt. Így aztán nincs is igazán ellenségeskedés a hivatásos meg az orvhalászok között. Jóban vannak egymással, már csak azért is, mert akik engedély nélkül halásznak, azok nem eladni akarják a halat, hanem megenni. Így nem okoznak jelentős kárt azoknak, akik ebből élnek. Meg hát – teszi hozzá Robi – aki a Tiszán nőtt föl, azt innen nem lehet elüldözni.
Sokan talán nem is gondolnák, hogy a halászat mekkora tudást, tapasztalatot és eltökéltséget kíván. A halászok munkaideje nem reggel nyolctól délután négyig tart. Sokszor már délután a vízen vannak, és csak másnap hajnalban mennek haza. A meleg, nyári éjszakákról szóló romantikus elképzeléseink hamar elillannak, ha eszünkbe jutnak a szúnyogok, az őszi és a téli hidegben pedig legtöbbünk a legmelegebb tollkabátban se vállalná, hogy a szabadban tölti az éjszakát. Az egyszeri ember azt hiheti, hogy orvhalászokat lát, pedig Robi azt mondja, egyszerű oka van annak, hogy a hivatásos, engedéllyel rendelkező halászok éjjel mennek le a Tiszára: nappal sokkal nehezebb megfogni a halat.
A halászathoz ugyanúgy érteni kell, mint bármelyik másik szakmához. Robi erről azt mondja, hogy hideg időben, rossz vízállás mellett mutatkozik meg, hogy ki az igazán jó halász:
– Amikor tele van a Tisza busával, szinte bárki meg tudja őket fogni. De attól még, hogy hideg van és rossz a vízállás is, el lehet kapni a harcsát is, csak érteni kell hozzá. A halászat szezonjellegű. Tavasztól késő őszig sokkal könnyebb megfogni a halakat, most már nehezebb, mert lehűlt a levegő és a víz is. Amíg nyáron egy éjszaka alatt 150 kiló halat is megfogtunk, addig most húsz kilóért kell sokkal keményebben dolgozni. Mi már régóta halászunk, van tapasztalatunk, ezért egy kis pluszmunkával így is elég halat fogunk. Azt úgy nem lehet, hogy valaki azt se tudja, merre folyik a Tisza, de jövő héttől halász lesz. A halászat nem abból áll, hogy leteszem a hálót, aztán kiveszem, és tele van hallal. Én ebben nőttem föl, de az egyik munkásom például tőlem tanulta meg az évek során a halászat csínját-bínját. Korábban egyáltalán nem értett hozzá.
Azt is tudni kell, milyen vízállásnál, melyik halfajtához melyik szerszámot kell bevetni, ráadásul a szabályokhoz is alkalmazkodniuk kell. Az egyes szakaszokon csak bizonyos szerszámokkal szabad halászni. A szerszámokat bilétával jelölik meg, ha jön a halőr, ezzel tudják igazolni, hogy az valóban az övék. Más szabályok is kötik őket, például csak hatvan centisnél nagyobb harcsákat foghatnak ki. Ez az élővilág érdeke, de a vásárlók is jobban szeretik a nagyobb halakat, Robi szerint a húszcentis harcsát senki nem venné meg.
A munkához hálókat, véghorgot, varsákat használnak. A jó halász pontosan tudja, mikor melyik eszközre van szüksége, és nem esik kétségbe akkor sem, ha meg kell foltozni az elszakadt hálót.
Mindemellett az sem árt, ha jól bánik a számokkal, hiszen a halászatot is csak addig érdemes űzni, míg anyagilag is megéri. Robi elmondása alapján a halászat egyáltalán nem olcsó mulatság. Nem kevés pénzt kell szánni a benzinre, hiszen le kell járni a Tiszára, szét kell hordani a halat a vásárlóknak, és ott a motorcsónak is. Fizetni kell a munkást, aki alkalmanként besegít, és meg kell vásárolni a szerszámokat is. A halászengedély 1200 euró egy évre, és az adót is havonta fizetni kell. Ez mind kiadás, de összességében azért megéri nekik. Kis haszonnal dolgoznak, önmagában a halászattal nem tudnák eltartani a négyfős családjukat.
Robi a halászat mellett birkózóedzőként is dolgozik, versenyekre is viszi a gyerekeket. A tizenéves lánya válogatott birkózó, és a kisfia is próbálgatja az ügyességét. Siet is közölni velem: ő bizony a nagyokkal birkózik!
A birkózás egyértelműen apáról gyerekeire szállt, de mi a helyzet a halászattal? Robi lánya néhányszor megnézte ugyan, hogyan zajlik a halászat, de nem ez lett a kedvenc időtöltése:
– De hát jól van, ő lány… Ez egy nehéz, fárasztó szakma, a nők inkább a pucolásból veszik ki a részüket, semmint magából a halászatból. Na de a fiú! Ő meg van őrülve a halászatért! Folyton kéri, hadd jöhessen velem, és itthon is sokat segít, pakolja, mossa a halakat. Vele nem lesz gond. Hozzám hasonlóan ő is ezzel nől föl, már most nagyon szereti. Most éppen kisevezőt szeretne, mert meséltem neki, hogy ekkora koromban nekem is volt egy, és majd kap ő is.
Hal a vízben, hal a tányérban
Környezetszennyezés, folyószabályozás, orv- és hivatásos halászat ide vagy oda, Robi szerint nem csappant meg végzetesen a halállomány az elmúlt évtizedek alatt:
– Még mindig van hal, ha nem is annyi, mint harminc éve. Akkoriban volt olyan téli délelőtt, amikor két zsák halat is fogtunk. Sokan panaszkodnak, hogy a halászok tönkre teszik a vizet, kipusztítják a halakat, de ez nem igaz. Egyáltalán nem csinálunk nagy kárt, a probléma legnagyobb részét a vízszennyezés okozza. A gyárak ideeresztik a szennyvizet, és ez sokkal nagyobb kárt tesz a Tiszában, mint a halászat. A Tisza folyó, ezért rengeteg olyan hely van benne, ahol nem lehet halászni. Ez nagyon jó is így. A bedőlt fák, becsúszott partszakaszok között elvermelnek a halak, nyugodtan ívhatnak is. Tehát van hol szaporodniuk. Arról nem is beszélve, hogy a busa olyan gyorsan szaporodik, hogy ha nem halásznánk, kiirtaná a Tisza élővilágát.
Ez nem is meglepő, hiszen a busa nem őshonos halfaja a folyónak. Ha egy ökoszisztémába új faj kerül be, az természetes ellenségek híján könnyen és gyorsan elszaporodhat, kiszorítva ezzel az őshonos fajokat – mint ahogy az ázsiai harlekinkatica veszélyezteti a nálunk őshonos, hétpettyes rokonát. Robi szerint a busák száma egy év alatt akár meg is háromszorozódna, ha nem lennének a halászok.
Egyelőre tehát biztosan nem kell attól tartanunk, hogy elfogynak a halak a Tiszából. Robi szerint a fehér halakból nincs hiány, van elég busa, dévér, keszeg, márna is. Harcsából és süllőből talán kevesebb van, mint harminc évvel ezelőtt, de azért rá lehet akadni, ők éppen mostanában fogtak egy 25 kilós harcsát. Meg persze vannak halak, amiket nehéz vagy éppen nem szabad megfogni:
– Kecsegét nem szabad halászni, ami azért probléma, mert jó áron lehetne eladni. Mi nem fogjuk meg őket, ha egy-egy mégis beakad a hálóba, azt visszadobjuk. De vannak orvhalászok, akik ezzel nem foglalkoznak. Igaz, nem nagy mennyiségben, de azért kifogják őket. Ponty nem nagyon van, azt íváskor lenne a legegyszerűbb megfogni, csakhogy olyankor meg nem szabad.
Robiék ezeket a szabályokat betartják, hiszen nekik is érdekük, hogy a halak elszaporodhassanak a Tiszában. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan kisvárosban, mint Zenta, nagyon hamar híre megy annak, hogy egy halásznál olyan halat lehet venni, amit meg sem lenne szabad fognia.
Hogy a halászatból bevételük is legyen, a kifogott halakat el is kell adni. Ebből már Robi felesége, Anita is kiveszi a részét: méri, pucolja a halakat, előkészíti őket az eladásra, és tartja a kapcsolatot a vevőkkel. Az ő szülei Oromhegyesen állattenyésztéssel foglalkoztak, ő a férjén keresztül került kapcsolatba a halászattal. Topolyára, Hajdújárásra is visznek a halból. Ebből állnak a délelőttjeik. A délután a pihenésé, este pedig jöhet ismét a halászat.
Harminc év alatt kialakult a kuncsaftkör is. Régebben sokat jártak piacozni, ma már igyekeznek kihasználni az internet adta előnyöket, és a közösségi oldalon hirdetik az árujukat.
Ők frissen adják el a halat, van is mindig elég vásárlójuk. Ha egy éjszaka százötven kiló busát fognak, azt is hamar elviszik. Időnként vendéglőknek is adnak el halat (a Papuli étterem vagy a Žitoprometnek a Halászcsárdán lévő étterme például szívesen vásárolnak a helyi halászoktól), de Robi szerint Zentán túl kevés vendéglő jut túl sok halászra – még úgy is, hogy meglehetősen nehézkes halászengedélyhez jutni. Így a piacnak ez a része nagyon hamar telítődik, ezért a kifogott hal túlnyomó részét magánszemélyeknek adják el.
A kereslet, különösen karácsony táján, érezhetően megnő, de népszerű időszak a húsvét is, nyáron pedig a bográcsozásokhoz rendelik a dévért, a márnát, a pontyot, a harcsát. A rendeléseket összeírják, de nem ígérik, hogy mindet teljesítik is, hiszen sosem tudhatják előre, mennyi hal akad a hálóba. Szerencsére ezt a kuncsaftok is tudják. Meg azt is, hogy a tiszai hal a legjobb. Robi azt mesélte, hogy amikor Szabadkára, vendéglőkbe vitt halat, csak annyit kértek tőle, hogy nehogy dunai legyen.
Jellemzően az olcsóbb halak iránt van nagyobb kereslet, mint a busa meg a dévér:
– A dévérkeszegnek 150 dinárért adjuk kilóját, ennyi pénzért más húst nem nagyon kap az ember. Régen könnyebb volt eladni a harcsát. Most is keresik, de amikor megtudják az árát, hamar visszakoznak. Régen a disznóhús árán adtuk a harcsát, most már ennél többet kérünk érte. De még így is csak 600 dinár kilója, miközben a reális ára 700—800 körül lenne.
Halvásárláskor arra kell figyelni, hogy friss legyen a hal, piros legyen a kopoltyúja. A fagyasztóban egy-két hónap után megromlik, nem lehet sokáig tárolni. Az érzékenyebb halakat, mint a busát, halászat után rögtön pucolják. Nagyon oda kell figyelni, mert ha elszakad az epéje, akkor ehetetlen lesz az egész hal:
– Még éjszaka kidobáljuk a belét, hajnalban hazahozzuk, pucoljuk. A magasnyomású mosó nagyon szépen leviszi a pikkelyt. Ezután Anita és a barátom felesége előkészítik a halat, hogy az piacra való legyen.
Halászcsalád lévén ők maguk is szeretik a halat, hol egy-két harcsát, hol néhány pontyot tartanak meg a maguk számára:
– Rakunk félre karácsonyra is, nehogy úgy járjunk, mint tavaly, amikor eladtuk a szánkból a jó halat. Az ünnepekkor afrikai harcsát ettünk anyósoméknál, amit ki nem állhatok. Apám annak idején mindennap evett halat, nekem elég havonta kétszer is. Szerencsére ez a családnak sincs ellenére.
A jó halászlé titka Robi szerint az, hogy minél többfajta halból készüljön: harcsa, ponty és márna, az alapba meg dévér is kerüljön. A márnát sokan nem is ismerik, pedig az ő halászléjük elképzelhetetlen nélküle. Még a szálkák sem zavarják őket, annyira szeretik az ízét. Anita összesítette a két család halászlé-tudományát, és nem is panaszkodott még senki a főztjére. Szerinte a sokféle hal mellett az is fontos, hogy legyen benne sűrítés. Ők az apró dévérkeszegeket passzírozzák, ezzel sűrítik a levet. Ugyanebből a halból halgombócokat is készítenek, amit szintén belefőznek a halászlébe. Ebben nincs szálka, ezért a kisfiuk is szívesen eszi.
