Miért került olyan sok nő a kabinetbe? – kérdezték a kíváncsiskodók a debütáló kanadai kormányfőt, amint híre ment, hogy a miniszteri tárcákat fele-fele arányban osztotta szét. „Mert 2015-öt írunk” – hangzott Justin Trudeau válasza, amely azóta szállóigévé vált az országban és másutt is, bár sokfelé nem ismerik.
Pedig nem ártana elgondolkodni azon, hogy az államok zömében mindeddig miért nem tudtak vagy akartak összeállítani még csak hasonló összetételű kormányt sem. És talán azon is el lehetne töprengeni, vajon miért halad olyan nehézkesen a nők bevonása a politikába, holott már rég bebizonyosodott: ezen a területen is megállják a helyüket. Sőt sok esetben ügyesebben, megfontoltabban, rugalmasabban, tapintatosabban és körültekintőbben oldanak meg egy-egy kérdést, ügyet, problémát vagy válsághelyzetet, mint a férfiak.
Dávid Csilla felvétele
Mégis, részarányuk a politikai életben jóval alacsonyabb a másik nemhez képest. Annak ellenére is, hogy 1995 óta minden kontinensen emelkedik a női politikusok száma.
A jelentős különbség okainak egyike lehet, hogy a hölgyeket sokáig a (nagy)politika közelébe sem engedték. Szavazati jogot is csak az utóbbi bő száz évben kaptak az országok többségében, ám több helyütt megfeledkeztek a választhatóságuk biztosításáról. A mulasztást ilyen esetekben csak később sikerült helyrehozni.
A nők a XIX. század óta nagyon sokat küzdöttek ezekért a jogokért. Néhol előbb érték el a céljukat, másutt később. A Közel-Keleten csak az elmúlt 25 évben.
Mielőtt bárki gunyoros megjegyzéseket tenne az ottani az országokra, nem árt, ha tudja: a demokrácia bajnokának tartott Svájcban 1971-ben vezették be az általános választójogot a női állampolgárok számára. Ám egy okvetetlenkedő kanton (Appenzell Innerrhoden) csak 1991-től kezdte alkalmazni. Azóta viszont sokat változott a helyzet az alpesi országban, hiszen néhányszor már elnök asszonyt is választottak.
Másutt is egyre több hölgy kerül(t) a politika (leg)felsőbb régióiba és a jogalkotásba. A helyzet azonban mégsem rózsás, bár itt-ott a világban mintha már sereglenének a nők a politikai pályára. Ám az oda készülők, miként a már bejutottak még mindig sok kihívással találják magukat szembe. A Közel-Keleten és Európában egyaránt.
Földrészünkön tizenegy országban tölt be állam- vagy kormányfői tisztséget hölgy. Észtország a kivételek közé kerülhet, mivel női elnöke (Kersti Kaljulaid) mellé miniszterelnök asszonyt is kaphat, Kaja Kallas személyében, aki épp a kormányalakításról tárgyal pártja márciusi választási győzelmének köszönhetően.
Az észt példa arra is utal, hogy az ókontinensen a legmagasabb rangú női politikusok többségét az EU-ban találni. A 28 tagországból ötben (az Egyesült Királyságban, Izlandon, Németországban, Norvégiában és Romániában) a kormányfői székben foglalnak helyet, másik háromban (Észtországban, Horvátországban és Litvániában) meg az államfőiben. Az utóbbi csoport hamarosan új taggal bővül, hiszen Szlovákiában – az ország történelmében először – két hete szintén nőt juttattak be a választók az elnöki palotába. Zuzana Čaputová azonban majd csak júniusban veszi át hivatalát. Honfitársainak, vetélytársainak, s talán külföldi politikusoknak addig is tanácsos lenne megfontolni a megválasztása utáni első üzentét, amely szerint már látni, hogy agresszív szavak és övön aluli ütések nélkül is sok mindenre fel lehet hívni az emberek figyelmét, érdeklődését.
Hogy olykor kik használnak mocskos és alpári kifejezéseket, tesznek szexista megjegyzéseket a másikra a (nagy)politikában, azt nem nehéz kitalálni. Abban a világban ugyanis a többséget a férfiak alkotják. A nemzetközi porondon mindenképpen, hiszen a 193 ENSZ-tagállam közül csupán 25-ben visel hölgy államfői vagy miniszterelnöki rangot. Mi tagadás, szerény szám.
Ha a nemzeti parlamentekben a képviselők nemek közötti megoszlását nézzük, valamivel azért jobb a helyzet. A világátlag azt mutatja, hogy tavaly ez az arány 24,3 százalék volt a nők esetében, ami ugyan sokkal jobb a 2008-as 18,3 százalékhoz, illetve az 1995-ös 11,3 százalékhoz képest, ám még mindig jócskán elmarad a kivételes, ámbár figyelemre méltó ruandai 61,3 és a kubai 53,2 százaléktól, sőt a legjobb európai uniós eredménytől is. Ezzel Svédország büszkélkedhet, ahol tavaly a képviselők 47 százaléka volt nő.
Az EU-átlag azonban alig érte el a 30 százalékot a mögöttünk hagyott esztendőben. A világot demokráciából gyakran kioktató Egyesült Államokban ennél sokkal rosszabb a helyzet, noha a 2018-as (időközi) választáson rekordszámú nő jutott be a szövetségi törvényhozásába (kongresszusba). Bár egyre nagyobb területet szereznek meg maguknak országuk politikai életében, a legfőbb (vagyis az elnöki) hatalom még egyszer sem került hölgy kezébe az USA-ban. Tavalyi sikereik ellenére a kongresszusban is csak 23,7 százalék az arányuk.
Ez majdnem három százalékkal kevesebb, mint Dzsibuti vagy Kamerun országgyűlésében, amelyek Afrikában működnek. Azon a kontinensen, amelynek több országát nevezte (2018-ban) fekáliafészeknek Donald Trump amerikai elnök. Mit sem sejtve arról, hogy bizony a világnak abban a részében olyan helyek is akadnak, ahol hölgyek is viseltek már elnöki tisztséget, ám hozzá hasonló stílusban és hangnemben nem üzengettek senkinek.
Jelenleg csak egy afrikai országban (Etiópiában, ráadásul először) látja el hölgy (Sahle Work-Zewde) az államfői (és egyben, Namíbiában, a kormányfői) teendőket. Etiópia azzal is magára vonta már a nemzetközi figyelmet, hogy az egy éve megalakult kormányában a húsz posztból tízet nők kaptak. (Ők foglalják el a parlamenti helyek 37 százalékát is.).
Kuriózum lenne ez Afrikában, amivel „azok ott” henceghetnek a világ előtt? Á, dehogy. A miniszteri állások felét – a nemek közötti egyenlőség elve alapján – még Ruandában és a Seychelle-szigeteken is fele-fele arányban osztották szét. Igen, Afrikában, ahonnan egy férfi, Abyh Ahmed Ali etióp kormányfő azt üzente: a vele együtt dolgozó miniszter asszonyok a saját munkájukkal, elszántságukkal, hozzáállásukkal és elkötelezettségükkel fogják eloszlatni azt az ósdi felfogást, idejétmúlt tévhitet, hogy a nők képtelenek (politikai) vezető szerepre.
