Nem győzök elégszer hálát adni a Jóistennek, hogy egy olyan kisvárosban élhetek apró gyermek korom óta, melynek a partjait egy folyó mossa... Bár a tűz jegyében születtem, ráadásul Szabadkán – melynek közlében a Palicsi-tó sajnálatos módon már alig-alig tekinthető élő víznek –, már az anyaméhben lapulva eljuthattam az Adriára, születésem után egy kurta évvel anyai nagyanyámékhoz költöztünk a bánsági Padéra, ami az Aranka torkolatánál található – ennek a csatornává alakított folyócskának habjaiban estek meg az első „nagy megmártózatásaim” is –, majd kisvártatva, az óvodás éveimet megelőzően végleg Zentán telepedtünk le; ahol, kisebb-nagyobb megszakításokkal, azóta is élek. Igen, a Tisza... Bár több okból is imádom ezt a városkát, az igazi nagy szerelmet mégiscsak a Tisza folyó jelenti itt számomra elsősorban.
Gergely Árpád felvétele
Pedig voltak időszakok, hogy évszámra nem jártam el strandolni – de akkor is éreztem a jelenlétét; spirituális erővel rendelkezik. Nem tudnám elképzelni az életemet hosszú távon folyó, tó vagy tenger közelsége nélkül semmiképp! És a három közül számomra az első az igazi: mintha pozitív energiákat hozna, a negatívakat pedig elszállítaná. Megújít, feltölt testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt. Azt pedig, hogy a Tiszához mennyi emlék köt, meg sem merném próbálni felsorolni... Hullámaiból sűrűn-sűrűn kortyolva benne tanultam meg igazándiból úszni, kamaszkoromnak meghatározó helyszíne volt a Halász csárdánál húzódó strand... aztán teltek az évek, miközben leginkább csak a partján sétálgattam – a mesébe illő gesztenyék árnyékában! –, szívtam magamba éltető energiáit, mígnem végül egészségügyi okokból kezdtem újra testi mivoltomban is megmártózni benne: kora nyártól az ősz közepéig jó nagy távokat úszok le, hetente többször is. ...és végül az igazi páromra is itt leltem, régóta keresett másik felemre. És – mit ad Isten – a lakás, melyben lassan két éve élünk, ablakaival éppen a Tiszára tekint! Legyen tél, nyár, tavasz vagy ősz, borongós vagy verőfényes időjárás, nincs az az állapot, amikor ne lenne felemelő érzés ez a látvány, különösen reggelente, ébredéskor. El nem cserélném semmiért a világon. Az első mindig a kedvesem mosolya, utána pedig a kilátás a folyóra... Minden rendben, indulhat a nap! Az élet szép!
Hogy milyen lehetett ősi mivoltában „kedvenc és egyetlen folyónk” – ahogy a helyi rádió műsorvezetője nap mint nap emlegeti –, Széchenyi megregulázó rendelkezései előtt, azt persze csak leírásokból ismerhetem. Bizonyára vadabb arcát is megmutatta időnként, amikor „zúgva, bőgve törte át a gátot” –, ám mai formájában is őrzi kettősségét, és ha nem is akarja már elnyelni a világot, tartja még méltóságát. A büszke természet része maradt, mely sohasem csupán szelíd – hála érte! Az emberrel is megérteti, hol a helye ebben a természetben, melyet teljesen soha nem hajthat igájába. Előbb fog kihalni a maga fajtája, mintsem hogy az összes többit kiirtaná. Föld anya gondoskodni fog erről is. De erősen bízom benne, hogy ez a nehezen tanuló fajta még időben észbe kap, és abbahagyja esztelen ámokfutását a bolygón. Így legyen!
És, lám, a Tisza is képes a megújulásra! Dacára a mostoha bánásmódnak, a számtalan irányból érkező szennyezésnek, időnként megrázza magát, és feltámad tetszhalott állapotából. Újra felbukkannak medrében olyan fajok, amiket már végképp kihaltnak tekintettünk. Jó példa erre a kérészek újbóli jelenléte, melyekre kölkönc koromból még halványan emlékszem, aztán hosszú évekig hírmondójuk sem mutatkozott mifelénk. Aztán egy ideje ismét jelentkeztek, hogy itt vagyunk, ragyogunk – olyannyira, hogy Zentán még egy fesztivált is szerveznek ennek örömére! Öröm ez, valóban.
Mert gyönyörű ez a mi folyónk az év minden részében, keskeny, néhol azonban kiterebélyesedő galériaerdeivel, szőke hullámaival, helyenként homokos fövenyével, máshol iszapos partjaival – ám azért az ember számára mégis akkor a leggyönyörködtetőbb, amikor közeleg a nyár, az igazi. Júniusban kezdődik meg a szezon. Ilyenkor a legkellemesebb a hajókázás, a horgászat, a táborozás, vagy akár csak a parton való elücsörgés, magunkban meditálgatva, vagy társasággal bort kortyolgatva... Aztán amikor a nap már elegendő meleget ád, jöhetnek a nagy csobbanások is a folyó vizében. Amikor pedig az végre „kivirágzik”, az ember lelke alig tud befogadni ekkora szépséget. Magam ilyenkor úszok nagyokat talán a legszívesebben – felemelő érzés! Valóban eggyé válsz az anyatermészettel.
