A dögevő madarak közé tartozó fakókeselyűk nem is olyan nagyon régen még el-elvetődtek Vajdaságba is. A szikicsi születésű néhai Csornai Richárd csantavéri patikus és ornitológus lejegyezte, hogy 1947. július 6-án hét fakókeselyű jelent meg Zentától nyugatra Adahatár térségében. Egy elpusztult ló teteméből lakmározók közül egyet agyonütöttek és bevitték Zentára kitömetni. A pórul járt keselyűt az egyik patika kirakatába tették közszemlére a polgárok nagy ámulatára.
Fakókeselyű az Uvac folyó felett (Gergely József felvétele)
Keselyűgyűrűző csapat a Zlatar-tó partján lévő látogatóközpontnál (Gergely József felvétele)
A 48-as szárnymarkert kapott fakókeselyű fióka (Gergely József felvétele)
Alumínium és színes műanyag gyűrűt is kapnak a keselyűfiókák (Gergely József felvétele)
Bevetésen a madarászok, jobbról az első Saša Marinković (Gergely József felvétele)
Keselyűfióka a sziklaüreg-fészekben (Gergely József felvétele)
Nem könnyű a tízkilós fiókát felhúzni a sziklafalon (Gergely József felvétele)
Az ember tájátalakító ténykedése nyomán napjainkban a Kárpát-medencében ritka kóborlónak számít egy-egy fakókeselyű megjelenése. A Tarcal-hegységben (Fruška gora) a XIX. század második felében még költött fakókeselyű. A volt Jugoszláviában a horvát tengermelléken, néhány adriai szigeten, Dél-Szerbiában a Zlatar-hegység környékén, az Uvac folyó kanyonjában kis, elszigetelt populációit az utolsó pillanatban mentették meg.
KESELYŰK A FESTŐI UVAC KANYONBAN
Az alapítvány egyik fő mozgató embere dr. Saša Marinković, akivel még a nyolcvanas években a Morava menti madárgyűrűző táborok egyikében ismerkedtem meg. Az idei június első és második hétvégéjén megtartott fakókeselyű-gyűrűzés alkalmával Nova Varoš környékén, a festői Uvac folyó kanyonjában felduzzasztott tavakra néző sziklafalakon költő keselyűfészkek felderítése és a fiókák gyűrűzése alkalmával beszélgettünk:
– A keselyűvédelem népszerűsítésén alapuló aktív védelemnek, az etetők folyamatos feltöltésének – évente közel száz tonna dögöt esznek meg a keselyűk – köszönhetően jelenleg Dél-Szerbiában él a Balkán-félsziget fakókeselyű állományának mintegy a fele, 150 pár Dél-Szerbiában költ.
A fakókeselyű-állomány a kilencvenes évek elején volt a mélyponton, az Uvac folyó menti sziklafalakon mindössze 6–7 pár fészkelt, egész Szerbiában alig egy tucatnyi maradt. A fakókeselyű sorsát a szívügyüknek tekintő madarászok, természetvédő aktivisták, lelkes helybeli polgárok együttesen Nova Varošban 1994-ben ragadozóvédelmi egyesületet hoztak létre, amely 2002 óta belgrádi székhellyel Ragadozómadár-védelmi Alapítvány néven működik.
– Első és legfontosabb tennivalónk volt a keselyűk rendszeres etetésének a megszervezése. A festői hegyvidék lakossága fokozatosan kapcsolódott be a munkába. Az évtizedek során rájöttek, hogy a keselyűkből a turizmus, a falusi turizmus révén közvetett hasznuk is származik. Minden természet- és madárvédelmi program azon múlik, mennyire sikerül megnyerni az ügynek a helyi lakosságot. Rá kell ébreszteni a lakosságot, hogy amin dolgozunk, az a közösség, a természet javát szolgálja, amelynek ők is a részesei.
Hosszú időbe telt, mire a helyi állattartókat leszoktattuk róla, hogy a farkasoknak mérgezett állattetemeket helyezzenek ki, mert az ilyen csalétket először a ragadozó madarak, a keselyűk találják meg és elpusztulnak. Időbe tellett, mire az emberek belátták, hogy nincs értelme a mérgezésnek, a háziállatokat télen meg lehet óvni a farkasoktól másképpen is.
A legfontosabb, hogy a keselyűk által megszokott etetőhelyen a madarak egész évben találnak élelmet. A közelben több tonna befogadású hűtőházat alakítottunk ki, és amikor több az elhullott állat vagy a vágóhídi hulladék, akkor azt hosszabb ideig is tárolni tudjuk. Az időnként a hozzánk kerülő sérült madarak gondozására terebélyes befogadót építettünk – mondta Saša, a keselyű-visszatelepítési program egyik kezdeményezője.
A speciális természetvédelmi rezervátum 7500 hektárt ölel fel, és magában foglalja az Uvac folyó menti keselyű-élőhelyeket, beleértve a három, duzzasztással keletkezett: Sjeničko, Radoinjsko és Zlatar tavat.
KESELYŰGYŰRŰZÉS
A madárgyűrűzés legnehezebb – elsősorban fizikai érelemben – válfaja a keselyűgyűrűzés és jelölés. A június első és második hétvégéjén hat nap alatt idén alig több mint egy tucat fakókeselyű fiókára került jelzőgyűrű. A jelölésre legalkalmasabbak a három-négy héttel a kirepülés előtt álló termetes fiókák. A hagyományos alumínium gyűrű mellett a madár lábára nagyméretű, betű és számkombinációval ellátott jelölőgyűrűt is felhelyeznek. A másik hatékony jelölési módszer a színes szárnymarker, amely távcsővel akár több száz méterről is leolvasható, vagy a madarakról készült fotó kinagyításakor látható.
Maga a gyűrűzés, a madár lemérése és a vérvétel önmagában nem megterhelő munka, ahhoz azonban, hogy a közel száz méter magas sziklafalak párkányaira települő madarak fiókáihoz hozzá lehessen jutni, alpinista tapasztalatokkal és profi felszereléssel rendelkező hegymászókra van szükség. A hegymászócsapatnak először fel kell mászni a sziklafal tetejére, és onnan rádiós távirányítás mellett leereszkedni a keselyűfészekhez, ami fentről, a sziklafal tetejéről letekintve a legritkább esetben látható.
Az alpinisták irányítását Sasa látja el, a felduzzasztott Uvac folyón csónakból figyeli a mászókat és rádió segítségével „vezeti rá” őket a fészekre. A sziklafalon lógó hegymászó, a mikor a tízkilós fiókát belepakolja egy nagyméretű táskába, vele együtt mászik fel a szikla peremére, ahol a csapat többi tagja elvégzi a méréseket és a gyűrűzést. A madár tömege mellett mérik a szárny, a test, a csüd és a karom hosszát, a csőr vastagságát és magasságát is. Amikor ez megvan, újra táskába rakják az egyébként döghúsra bűzlő fiókát és visszaviszik a sziklapárkányra a fészkébe. Olykor gyűrűzéskor kihányja a félig emésztett döghúst, aminek a szagát bírnia kell a csapat tagjainak.
KESELYŰETETŐK
Nyugat-Szerbiában a közel 1200 méter magas Povlenen ered a Trešnjica folyó és 23 km után eléri a Drinát, de ez a viszonylag rövid hegyi folyó festői szépségű kanyont vájt a mészkőhegységbe. A meredek sziklafalak párkányain, az esővíz-vájta és a kanyon fölé nyíló kisebb-nagyobb barlangüregekben tucatnyi fakókeselyűpár talált otthonra. A keselyűk mellett számos más állat és több ritka, endemikus növényfaj is növeli az 1992-ben Gornja Trešnjica néven speciális természeti rezervátummá nyilvánított terület értékét. A keselyűk mellett szirti sas, kígyászölyv és vándorsólyom él a hegyekben. A terület gazdag állatvilága mellett változatos az erdők és cserjések növényvilága is.
– A Balkánon az első keselyűéttermet még 1981-ben nyitottuk meg Boszniában a fakókeselyűk legszebb fészkelő helyén, Balgaj városka közelében a Bune karsztforrás felett. Az etetőt a mosztári kommunális vállalattal közösen tartottuk fenn. A polgárháború kitöréséig zavartalanul működött a keselyűétterem. Az etetéshez szokott madarak eltűntek a háború sújtotta területről, Bosznia-Hercegovinában többé nem költött fakókeselyű. A második keselyűetetőt Goran Sušić horvát ornitológus – aki részt vett az idei dél-szerbiai keselyűgyűrűző akción – nyitotta meg Cres szigetén 1983-ban.
Szerbiában itt a Trešnjica kanyonjában alakítottuk ki az első keselyűetetőt 1988-ban. Az etetés sikerén felbuzdulva a környező balkáni országokban, Görögországban és Bulgáriában is létesült keselyűetető. Szerbiában az Uvac folyó kanyonjában 1994-ben alakítottuk ki a legsikeresebb etetőt, ezt a keselyűéttermet olykor 150–200 madár is felkeresi – mondta Saša Marinković, aki már 30 éve foglalkozik a szerbiai fakókeselyű-állomány gyarapításával.
Szerbiában az állattenyésztés-visszaesés ellenére évente 700 000–800 000 tonna háziállat pusztul el, ezeket meg kell semmisíteni. Az elhullott háziállatok akár tíz százalékából is lehetne keselyűélelem, ami ezer fakókeselyűpár etetésére is elegendő lenne.
AZ ÉG URAI
A Balkánon őshonos fakókeselyűt még az ég urának, az egek királyának is nevezik. Nem véletlenül kapta ezt a megtisztelő címet a tízkilós, három méter szárnyfesztávolságú madár, a napsütötte sziklákról felszálló meleg légáramlatokkal, úgynevezett termikekkel, akár 4–5 kilométer magasra is fel tud liftezni. De láttak már keselyűt tízezer méter feletti magasságban is. Ilyen magasságokból azután több száz négyzetkilométert is bebarangolhat élelem után kutatva.
