Kölyökkori ábrándozás a szénakazal árnyékának jó szagú hűvösében: Vándorszínésznek állni! Akár a „komoly polgárok” által csepűrágónak csúfoltatva, de az „egyszerű pórnép” egyik kedvenceként éven át a poros vagy saras országutat járni, nap mint nap más fedél alatt hajtani a fejedet álomra – vagy egy helybéli fruska bársonypuha bőrére... –, aztán reggel mindjárt továbbállni, egy újabb falu vagy városka, egy újabb meghódítandó publikum felé, örökkön hív a horizont, halihó!... Sosem Rómeó vagy Hamlet szerepére vágytam én – meg sem fordult a fejemben –, egyszerűen csak részese akartam lenni, akár statisztaként vagy mezei rakodóként, annak a varázslatnak, amit úgy neveznek: trupp!
Gergely József felvétele
Apró gyerekkoromtól kései kamaszkoromig sokszor, sokféle kalandos szakma felé hajtott végtelen képzeletem, ábrándozásra, romantikára hajló vérmérsékletem – lettem volna régész, világjáró riporter, de még hadipilóta is –, ám ez a színházasdi megvolt, mióta az eszemet tudom, és valahol a mai napig megmaradt. Vajon mi adhatta ehhez a szikrát? Petőfi dolgairól már nagyon korán hallhattam, Jókai munkáit csak jóval később olvastam... Nos, ha jobban belegondolok, a titok kulcsa igen egyszerű.
Igen élénken él bennem egy kép valahonnan az elemi második, harmadik osztálya tájékából: vakáción vagyok a nagyszüleim falusi hajlékában – valószínűleg abban a pillanatban is ábrándoztam épp a tyúkól közelében –, forró még a délután, amikor az utca felől valami harsány csinnadratta üti meg a fülemet. Kirohanok – mire addig még sosem tapasztalt látvány fogad: egy szalmakalapos, pirospozsgás szerzet hujjogva, ostorcsattogva hajt egy csacsifogatot, a kocsi platóján összezsúfolódva pedig valami karneváli maskarába bújt társaság ujjong és kacag és hívogat valahová. (Valószínűleg az ő hívásuk tart fogva máig.) Miután a sarkon eltűnnek a szemem elől, lelkendezve szaladok nagyapámhoz, előadva a nagy újságot, aminek lényegéről igazából akkor még nem is tudok semmit. ...de este már ott ülünk mindketten az Aranka-parthoz közeli focipálya körül rögtönzött nézőtér padjainak egyikén – emlékezetem szerint akkor és ott nem is volt színpad, maga a pálya volt a színtér –, és hamarosan, a szúnyogok ostromló seregéről is megfeledkezve, a hűlő, de a produkciótól mégis izzó levegőben átadjuk magunkat a varázslatnak. Igen, számomra a Csámpáskirálynővel kezdődött. Ahogy most utánanézek, 1984-ben történt, és ez volt a Tanyaszínház hetedik körútja. A varázslatos hetes... Idén negyvenkettedszer indulnak el Vajdaság kátyús országútjain. Szintén mágikus szám.
A Csámpáskirálynőt aztán a másik, a bácskai nagyszüleim falujában is megnéztem.
Bizony, magával ragadott ez a napjainkban – legalábbis a környékünkön – egyedi jelenség, sajátos hangulatával, harsányságával, csillogásával, dalaival, mókás történeteivel. Elbűvölte gyermeki lelkemet. ...és akkor most ott illene folytatni, hogy mindmáig a szerelmese vagyok – de ez sajnos nem igaz. A nagybetűs Színház világának igen; de ha őszinte akarok lenni, akkor bizony kénytelen vagyok bevallani, hogy számomra az igazi szerelmet a testközelből megtekinthető, értelmi és érzelmi szinten is megérintő kamaradarabok jelentik. (És micsoda öröm, hogy immár tizenegy éve kamaraszínházunk is van!) Mindazonáltal, annak ellenére, hogy a szerelem a gyermekkor elmúltával maga is elcsitult – mert egyszerűen nem tartozom a célközönségéhez, mára épp a fentebb emlegetett harsánysága nem vonz –, korántsem szűnt meg a lelkesedésem a Tanyaszínház iránt, és mindaz iránt, amit képvisel! Hogy elviszi előadásait olyan községekbe is, ahol még művelődési ház és amatőr színtársulat sem működik (sokszor még a közelben sem), de ahol igen, ott is magához vonzza azokat az embereket is, akik egyébként a színháznak a közelébe sem mennek (de a látottak után talán majd mégis), hogy szórakozást és örömöt nyújt nézőinek – aztán ha olykor még némi elgondolkodtató motívumot is csempész az előadásaiba, az már csak hab a tortán...
No, ha a darabok magukban nem is lelkesítenek már úgy, mint régen – a Tanyaszínház belső világa annál inkább! Részint színész barátaimtól már rengeteg izgalmas és mókás történetet hallottam a kavillói munkáról és a turné közben történtekről, részint riporterként magam is több ízben jártam kint Kavillón, míg a próbafolyamat zajlott. A helyszín és a közösség, ami ott fogad, annyira sajátos és magával ragadó, hogy azt csak lírai formában tudnám megénekelni... Abban, amit csinálnak, bármikor boldogan részt vennék – statisztaként, színpadépítő munkásként vagy akár szakácsként! A szerelem nem vész el, csak átalakul. Esetemben ily módon maradt meg a gyermekkori álom.
Az 1978-ban fiatal színészek, rendezők és színinövendékek – többek között Hernyák György rendező, Kovács Frigyes, Földi László, Soltis Lajos színészek, Csipak Angéla dramaturg – által alapított társulat tevékenysége legalábbis példaértékű. Az évek során sok minden változott, ám a lényeg megmaradt: hogy a tanyavilágban, kis településeken élőket színházi élményben részesítsék. Kívánunk nekik ehhez még sok-sok időre sikerekben gazdag működést!
