Fa. Isten tüdeje; benne – ahogyan a Szemben most éppen nem – megérezheted az Univerzum tükörképét, origóját. A Világszellem tökéletességét.
A világűr csendje, magánya. És Lucifer/Prométheusz szólott: Igen, én hoztam le neked teljesen elégő áldozat árán a tüzet, a fényt az istenektől, amivel otthonodat/barlangodat melegséggel, a tudat megbízhatatlan, ám végül megvilágosító erejével felfűtheted, és amivel erdőtüzeket is szíthatsz féktelen nyereségvágyadban, de – soha ne feledd, hogy mindezt a Fáról nyújtottam át neked gyengéden, titokzatos Gyümölcs formájában. És persze a Napot, a Holdat és mind a fénylő Csillagot is én tűztem neked oda arra a magas Égre. Én is csak egy isten vagyok; mint ahogyan te magad is. Hiszen én vagy – és én te vagyok. A Világfa körül tekeredő, gyökerét zabáló kígyó éppen annyira a Teljesség része, mint Siva utolsó tánca, amellyel egyúttal a kezdő lépéseket is megadja a következő Keringőhöz. Lép-lép, betakar. Minden körbefordul, és szelíden eltűnik önmagában. Akár a bebábozódó hernyó tündérlétéről álmodva az űrazúr szobacsendjében.
És ahogyan a szél bekönyököl a szobába... Csend. Az a minden szónál többet megsúgó.
Amint tudjuk, az a bizonyos alma egy félrefordításnak köszönhető. Igen, köszönhető; mert mennyi mindent elmond magában is. A vajákos szipirtyó mély álomba ringató gyümölcsétől az örök Nő bimbózó almapárjáig és miegyéb falnivaló terméséig. Bizony, ilyen csodákkal szolgál az égből alászálló „véletlenek” sorozata. Ha igazán odafigyelsz, ajándék a rád zuhogó, pillanatokra felpislákoló fény és a soha igazán meg nem szűnő sötét egyaránt. A fák által megszülető, szikrázó magzatra figyelj most csupán. Kiteljesedő, majd szemüket lassan, csendesen lehunyó színek kaleidoszkópja ölel. Ősz van, mindenképpen. De szemhéjadat belülről bámulva nem feledheted el őket. Soha már.
Öleld át a fa törzsét; ám soha ne abroncsként. Mint Csontváry magányos cédrusa: ahogyan az a keretet feltöri minden oldalról, és csakúgy a Poklot és Aranyeget, úgy fogja a törzs is karjaidat széjjelfeszíteni. Mert nem csupán a most van. Gyökereivel a talajba/alvilágba/önmaga mostjába kapaszkodik, úgy hajtásaival örökkön a túlvilágot célozza. A megfelelő pillanatban engedd el – akkor válhatsz igazából mindentudóvá, mindenhatóvá és halhatatlanná, ahogyan az a Könyvekben megíratott. Mert a fa a sötétségben felragyogó középpont látomása, ahol minden út összefut. A világmindenség abszolút középpontja. Hare, hare!
Gergely József felvétele
Könyvek. Maradék morzsányi hamis egómmal még vastagra hízlalt könyvtáramba kapaszkodok – és egyetlen rózsabokrom édesen szúró töviseibe. Amikor fáról beszélünk, másodszorra óhatatlanul a könyvre gondolok. Bocsáttassék meg gyarló alázatosságomnak! Viszont. Amennyiben, így vagy úgy, de hasznos használati tárgyakat, anyagot és a többi készítesz a fának nevezett szentségből, az a folyamat elmehet ugyan a barbárságig (ami egyáltalán nem negatív fogalom, alkalmas, teszem azt, egy immáron rothadó civilizicáció elpusztítására...) – ám egy-egy erdőégetés anyagi haszonszerzés céljából már lelketlenségnek minősül. No, nem is számolhat annyi lélekkel Föld anyánk, ahány porhüvellyel. Egyébként meg... ez is csak a Terv része. Fa és tűz összetartoznak. Mert nem létezik jó és rossz, csakis a szükséges – Isten útjai ugyebár...
...egyébként kifürkészhetőek! Csak érezz az elméddel, és gondolkodj a szíveddel. Ültess minél több fát lelked gyümölcsöskertjébe, szent ligetének templomába, közepébe. Rozmaringbokorban fürösztöm kezemet és szakállamat. Ugyanazokat a rőt felhőket sodorja a szél, Nyugatról Keletre mindörökké; Munkácsy cédrusa felett is. Bár az ágak mást mutatnak. A tér mint olyan puszta illúzió. A Napút festője jól sejtette ezt. Múzsája okosan súgott neki. A fa jobb oldalán látható, ágként megjelenő madár a lélek szimbóluma. Hórusz jobbra tekint, a jövőt fürkészve. (A Fa persze balra meg felfelé.) Vajon lesz-e egyáltalán holnapunk eme egyre inkább tornyosuló felhők mögött, ha továbbra is így élünk? A gyökerek földbe kapaszkodása az anyaföld biztonságát a végtelenségig garantálni nem lehet képes. De egyelőre még van hova kapaszkodnunk, tartoznunk. A széles mellű Gaia még egyre csak tűri az emberi faj súlyát.
Amit magasra nyúló számtalan karjával tart meg – mert soha ne feledd: az erdők mindig újrasarjadnak. Miközben a kicsiny ember, eme aprócska legkisebb isten test-lélek-szellem hármasságából csupán a középső, egyetlenként nem kancsal szemét lesz képes nyitva tartani – ha ugyan képes lesz. Én erősen bizakodom, hogy igen.
És csakis tőlünk függ: hogy miben hiszünk.
Halhatatlanságodról az örökzöld, újraszületésedről a szívbe markolóan gyönyörűséges színeit hullató tanúskodik. Ismét csak: kinek-kinek a hite szerint. Ha a fa lombkoronájáig felkapaszkodsz, te legkisebb királyfi, akkor megpillanthatod a valót – és ha a szellemi szférában teszed, könnyen meglehet, borzadva dobod le maszkodat. Ha viszont a lelkiben, akkor csak csendesen térdre borulsz. (Bizony, az égig érő paszuly nem csupán testiekben táplál – bár, hála érte!, azokban is.) Amennyiben egyfolytában csak a törzs közepe táján csimpaszkodsz, akkor a talmi libidód akadt be valamelyik alacsonyan kisarjadt, vézna ágacskába. De ha netán a gyökér felé kaparnál: ismét csak jó Úton haladsz! Annyira vigyázz, hogy a legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.
Múlt, jelen – és a jövő. E földi szférában és azon túl mindenik a fa ágaiból fedi fel csecsbimbóit. A Világ tengelye örökkön körbe forog. (Mondanom sem kell, a lineárisan tovahömpölyödő Idő Úr is puszta illúzió csupán.) Aranykori tökéletes állapotodban lógázod lábadat a Világfa koronájáról – miközben elnézően mosolyogsz odalenn csetlő-botló, hamis éneden. Elnézően, mert némi méltóságot és alázatot sikerült máig megőriznie. És persze a kapcsolatot is kettőtök között. Segíti a föld, a szél, a víz – és persze a tűz; végigkísérik őt botladozásában. Bódhifából pedig faragnak neki bölcsőt is, koporsót is. És így, tovább. Amerre a part szakad. Amerre a ladik még közlekedik.
Ott a háttérben már kitörni készül a tűzhányó! Csíííz! Mosolyogj.
