Január utolsó napján Zenta központjából három lelkes és kalandvágyó ember is elindult, hogy négykerekűjükkel meghódítsák az afrikai kontinenst. A fiatalemberek egy Opel Astrával, Bús István pedig egy 35 éves Mercivel vágott neki az útnak, a legendás Dakar-rali szellemi örököseként nyilvántartott, de a költségeket illetően is elviselhetőbb és kötetlenebb szabályokkal működő, ám úgyszintén kalanddal és kihívásokkal teli idei Budapest–Bamako-futamnak, illetve autós túrának, hogy 8235 kilométer táv megtétele után Freetownban, a nyugat-afrikai Sierra Leone fővárosában haladjanak át a célvonalon. A három zentai, a futam mintegy 700 tagjával együtt, több mint két hét alatt tették meg a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető utat, azzal, hogy amíg a Budapest–Bamako legtöbb résztvevője gépjárműveiket eladva repülőgéppel utaztak haza, hőseink a visszautat is együtt, négy keréken tették meg, s e hónap elején értek haza nagy kalandjukról, amelyről napilapunknak is beszámoltak.
Gregus Gyula és Gyurcsik Rudolf első ízben vettek részt a flúgos futamon. Mindketten már hallottak a magyarországi kezdeményezésről, illetve arról, hogy előttük több zentai is részt vett már, és teljesítette a futam „spirit", vagyis amolyan lelkes bolond kategóriáját, amely mezőnyében indulók hagyományos, 30 évnél öregebb járgánnyal, mentővel, tűzoltókocsival indultak el, s és úgy érezték, hogy nekik való ez a kaland, így ők is megmérettetik magukat, mivel mindketten szeretik az autókat és a természetet is.
Hazatérésük után elmesélték, hogy számukra autós kalandtúrának indult, és lényegében végig az is volt az egész. Gregus Gyula szerint a szervezők által rendelkezésükre bocsájtott útikönyvből tudtak felkészülni arra, hogy mire is számíthatnak és mire figyeljenek oda útközben.
A két fiatalember elmondta azt is, hogy az összes útszakasznak megvolt a maga nehézsége és persze a szépsége is. Így az első, európai szakaszon, Szlovénián, Olaszországon és Spanyolországon keresztül nagyon kitartónak kellett lenniük, mert rövid idő alatt egy rendkívül hosszú távot kellett megtenniük, illetve éjjel-nappal váltásra vezetniük. A futam résztvevői Gibraltárnál komppal áthajóztak Afrikába. Itt a marokkói, félsivatagos rész kicsivel könnyebben járható volt, és az emberekkel is könnyebben tudtak kommunikálni. Ezt követően a világ négy legszegényebb országai közé tartozó területeken hajtottak át.
– Ott nagyon szép volt a homokdűnék között menni – ecsetelte Gyula, s hozzáfűzte, hogy ők többnyire aszfaltos úton mentek, de azért néhányszor nekik is sikerült elakadniuk. Viszont leginkább az arrafelé uralkodó szegénység volt az, ami ledöbbentette őket.
– Hozzájuk képest mi viszonylag bőségben élünk – jegyezte meg a zentai fiatalember.
A kocsijuk felkészítése sorén egyébként arra ügyelt leginkább a két fiatal, hogy alulról meg legyen védve, a futómű rendben legyen, meg, hogy a motor végig üzembiztos legyen, és a hűtésrendszer bírja a meleget – csatlakozott a beszélgetéshez Gyurcsik Rudolf.
A két fiatalember szerint a legérdekesebb részek Szenegálban és Guineában voltak, ahol elfogytak az aszfaltutak, és egy nagyon rossz földúton kellett haladniuk, amelyen nagyon nehéz volt megtenni autójukkal az adott napra megszabott távot. Néhol a hőmérséklet a 48 fokot is elérte a poros úton, s csak az ablakokat lehajtva tudtak ülni a kocsiban. Ugyanitt, egy nemzeti parkon át autózva, számos vadállatot is láttak.
– Nyeltük és mindenünk csupa por volt, fürdési lehetőségünk pedig nem adódott. Végig tudtuk csinálni, de erre azért nem számítottunk – mesélték a fiatalok, és hozzáfűzték, hogy az autósok közül sokan meg is lepődtek, hogy az általuk hajtott kis autóval végig lehet menni ezeken a rossz utakon.
A futam résztvevőit Sierra Leonéban ünnepelve fogadták. A két fiatalember elmesélte, hogy Guineát elhagyva már az országhatáron nagyon segítőkészek voltak az ott élő emberek, és mutatták az utat a fővárosig. Amikor pedig beérkeztek az utolsó táborba, katonák tisztelegtek előttük, s a főváros stadionjába irányították őket, s útközben az emberek végig integettek és örültek nekik, Freetownban pedig egy nagyszabású ünnepség keretében fogadták a Budapest–Bamako-futam célba érkező résztvevőit.
– Kaptunk vizet és ebédet is, s nagyon jó érzés volt, hogy így fogadtak minket – jegyezte meg a két zentai fiatalember, akik már javában készülnek a következő flúgos futamra.
Az úgyszintén zentai Bús István korábban már kétszer is teljesítette a futamot. Az idén 64 éves zentai férfi két magyarországi társával együtt tette meg a távot, és elmesélte, hogy Szenegálig minden rendben volt az úton. Guineában a kormányellenes zavargások miatt elkerülték azokat a városokat, ahol a csatározások zajlottak, és szavannákon, dzsungelen hajtottak keresztül.
– A majmok leskelődtek utánunk, varacskos disznókat láttunk, s emberek is élnek ott, de nem tudom elképzelni, hogy miképpen is közlekednek – jegyezte meg István, aki elmesélte, hogy 170 kilométert tettek meg húsz óra alatt, úttalan utakon, első sebességbe téve, kuplungozva. Beszélgetőtársunk szerint ez a szakasz a komoly terepjárókat is alaposan próbára tette. István egyébként utoljára négy évvel ezelőtt vett részt a Budapest–Bamako-futamon, s elmondása szerint az elmúlt négy év alatt nagy fejlődésen esett át a térség.
– Voltak falvak és utcák, amelyeket most nem ismertem fel. Négy évvel ezelőtt ivóvize sem volt sok falunak, most viszont külföldi segítséggel fúrtak kutakat – mesélte. S elmondta azt is, hogy a két zentai csapat figyelt egymásra, s kisegítették egymást, mivel Afrikában bármilyen segítségnyújtást nagyon borsosan számolnak fel az arra járóknak.
– Mauritániában szóltak, hogy van egy „segítő", aki mindent elintéz ha kell, viszont ezért 50 eurós díjat számolt fel mindenkinek – jegyezte meg István. A futam zentai résztvevői a célba érve túladtak személygépkocsijaikon, s végül kaptak két terepjárót, hogy azokat hazahajtsák, s ezekkel biztonságosan, s az időközben kitört koronavírus-járvány miatt egy kis kerülővel, Olaszországot kikerülve, Franciaországon és Németországon keresztül értek haza szerencsésen.
– Boldogok voltunk, hogy elindultunk, de még boldogabbak voltunk, amikor hazaértünk – jegyezte meg nevetve beszélgetőtársunk.
A képeket Gregus Gyula archívumából kölcsönöztük
