Tulajdonképpen még a felénél sem tartunk. Csupán 18 napja van kijárási tilalom, s ha sikerül megfékezni a vírus térhódítását, akkor is még legalább ugyanennyi időre van szükség, hogy a helyzet lecsillapodjon. De én sokkal inkább hiszek abban, hogy május végére várható a helyzet rendeződése, persze, ha betartjuk a legegyszerűbb, de legfontosabb kérést, hogy maradjunk otthon.
Dávid Csilla fotója
Karanténban lenni nem egyszerű, de valljuk be, sokan úgy gondoltuk, most legalább van idő a családdal foglalkozni, jól kitakarítani, elolvasni az ágy mellett tornyosuló könyveket, egyszóval olyasmivel foglalkozni, amire eddig nem jutott időnk. Ám kiderült, hogy a járványveszély árnyékában az otthon maradás forgatókönyve nem éppen úgy alakult, ahogyan azt képzeltük.
Egy olasz írónő úgy fogalmazott, a jövőből ír nekünk levelet. Mindannyiunknak, európaiaknak, akik még nem jutottak oda, ahol járványügyben Olaszország tart. A karanténban töltött napokat összegezte, mint fogalmazott „mi most ott tartunk, ahol néhány nap múlva ti is lesztek. Csak nézünk benneteket, hogy ti is ugyanúgy viselkedtek, ahogyan mi tettük néhány héttel ezelőtt."
Franceska Melandri azt írja „látjuk, ahogyan bezárkóztok, s az első napokban enni kezdtek, aztán a közösségi oldalakon olvasni kezditek a tanácsokat, hogyan töltsétek el a karatén-időtöket. Néhány nap múlva majd megunjátok. Aztán előveszitek az apokalipszisekről szóló regényeket, olvasni kezdtek, de rájöttök, erre nem vagytok ráhangolódva, és megint csak esztek. Rosszul alszotok. A közösségi oldalon sokat lógtok. Beszélgettek rég nem látott ismerősökkel. Egyre jobban hiányzanak majd felnőtt gyerekeitek. Nem tudjátok, mikor láthatjátok őket újra.
A karanténban sok nőt megvernek.
Amikor kimerészkedtek a boltba, sérülékenynek érzitek magatokat. Aggódtok a járvány terjedése miatt, de hazaértek és megint csak esztek. Észrevétlenül felszalad néhány kiló a karanténban. Aztán kerestek valami fitneszprogramot az interneten, de néhány nap múlva feladjátok az otthoni sportolást.
Esténként hangosan szól majd a zene az ablakaitokból. Amikor azt láttátok, hogy mi az erkélyeinken áriákat énekeltünk, azt mondtátok: Ó, azok az olaszok! De ti is énekelni fogtok, hogy bátorítsátok egymást. S mi majd nézünk benneteket, integetünk nektek, ahogyan Vuhan lakói integettek nekünk, akik ugyanígy énekeltek Vuhanban.
Sokan úgy fekszenek le, hogy ha vége ennek az egésznek, első dolguk lesz, hogy elváljanak.
Az iskolások távoktatása rendkívül megterhelő, de nagyon sok jót is tartogat. Az idősekkel veszekednetek kell, hogy ne hagyják el otthonaikat. Féltitek őket, s közben igyekeztek nem gondolni azokra, akik egyedül haltak meg valamelyik intenzív osztályon. Felnéztek az orvosokra. Azt halljátok a hírekben, hogy a társadalom egyesült a bajban, most egy csónakban evezünk. Ám nem mindegy, milyen az a csónak. Egy szűk kis lakás, vagy egy hatalmas napfényes ház. Kiderül, nem mindegy, melyik társadalmi réteghez tartozol. A csónak soha sem volt azonos mindenki számára, most sem az.
Mi Itáliában vagyunk most, s tudjuk, mi vár rátok. Kisstílű jósok vagyunk.
De ha egyszer ez az egész elmúlik, a világ már sohasem lesz az, ami előtte volt" – fogalmaz az olasz írónő.
Szerbia több városában is március 18-tól minden este nyolc órakor tapsolnak az orvosoknak és az egészségügy első frontvonalában teljesítőknek. Mi még itt tartunk. Olaszországban már nem tapsolnak, nem énekelnek. Öt hét telt el s elhalkultak a tapsok, meg a dalok. Olaszországban csaknem 10 ezren meghaltak, és a fertőzöttek száma meghaladja a hatszázezret a hatvanmilliós országban. A félelem helyét átvette a düh. Az emberek mérgesek, mert elvesztették állásukat, mert nincs pénzük, mint mondják, éheznek.
Egy bevásárlóközpontban húsz család összefogott, megrakták a bevásárlókocsijaikat és fizetés nélkül akartak távozni, mert nem volt pénzük a számlát kiegyenlíteni. A rendőrség közbelépett. Az olasz sajtó szerint nem kizárt, hogy a polgárok elégedetlensége forradalomba torkollik.
Mindeközben Bergamoból a halottakat katonai tehergépkocsikkal szállítják más városokba, mert nem győzik helyben elhamvasztani őket. A betegeket pedig külön repülőgépekkel Németországba szállítják. Az egészségügyi rendszer összeomlott. Az orvosok döntenek, hogy kinek az életéért harcoljanak, kit mentsenek meg és kit hagyjanak meghalni. Bejárta a világsajtót Don Giuseppe Berardelli esete, aki 72 évesen lemondott a lélegeztetőgépről, hogy egy fiatalabb férfi kapjon esélyt az életre. Az olasz katolikus pap néhány nap múlva meghalt.
Maradjunk otthon! Egyáltalán nem ismeretlen a forgatókönyv. Nálunk is az történik majd a fegyelmezettség hiánya miatt, mint ami megtörtént Olaszországban. Mindenki tudja, hogy így lesz, mégis meg kellett hétvégére hosszabbítani a kijárási tilalmat, hogy a hatalom önmagunktól védjen meg bennünket.
Pénteken Szerbia a világjárvány ötödik hetébe lépett. A rendkívüli állapot március 15-től van érvényben. A kijárási tilalmat három nappal ezután vezették be: az idősekre a teljes karatén, a fiatalabbak számára pedig este nyolctól reggel ötig tartott az otthon elhagyásának tilalma. Öt nappal később már délután ötre hozták előre a kijárási tilalom kezdetét, 29-én (újabb öt nap múltán) pedig a további szigorítás értelmében hétvégente már délután háromkor megkezdődött a kijárási tilalom. Mindez azért, mert fegyelmezetlenek vagyunk, s még mindig nem hisszük el, hogy velünk is megtörténhet az, ami Olaszországban vagy Spanyolországban már zajlik.
Kedden a fertőzöttek száma meghaladta az ezret, országos szinten csaknem 7000 fekhelyet készítettek elő kiállítási csarnokokban a tömeges megbetegedések idejére. Az egyetemi kollégiumokat meg a diákotthonokat is fertőtlenítették. Ezekből is tábori kórház lesz, ha szükség mutatkozik a kihasználásukra. A második világháború óta nem volt ilyen veszélyben a kontinens. Ez jusson eszünkbe, amikor el akarjuk hagyni az otthonunkat minden különösebb indok nélkül!
Szerdán a közintézményeken félárbócra engedték az ország lobogóját.
