A legújabb kutatások szerint a XV. század végére a Magyar Királyság lakossága (Szlavóniával egyetemben) 3 012 930 és 3 307 225 fő között mozoghatott. A legsűrűbben lakott térség a déli területek voltak, a Dél-Dunántúl, Szerémség és Szlavónia1.
A lakosság többsége magyar volt. A középkor folyamán betelepülő idegen etnikumok nagy részét, mint a besenyők, kálizok, böszörmények, izmaeliták, kunok, jászok... erre az időre a magyarok beolvasztották. Hasonló sorsra jutott a királyaink által betelepített hoszpeszek nagy része (nyugatról betelepített különféle etnikumok, mint például olaszok, franciák, vallonok…). Kivételt a szepesi és erdélyi szászok képeztek, illetve a nagyobb városainkban élő németek és zsidók, valamint a peremvidéken élő kisebb népcsoportok. Viszont ebben az időszakban a török előrenyomulás miatt ez a helyzet kezd megváltozni. A harcok, amelyek a déli területeken vagy azok közelében zajlottak, egyre több áldozatot követeltek. A növekvő török katonai nyomás miatt balkáni népek települtek be. E betelepülések a menekülő tömegek „önkéntes”, szervezetlen betelepülései vagy a királyaink, főnemeseink által szervezettek voltak. Így próbálták pótolni a kieső munkaerőt (adózókat) illetve harcos elemeket. Ennek következtében a XV–XVI. század fordulóján több tízezer szerb család vetette meg a lábát, ezzel az ország déli részén megváltoztatva az etnikai térképet. A mohácsi csata után (1526. augusztus 29.) az ország középső részének elnéptelenedése megállíthatatlan volt. A falvak kiürültek, a megmaradt maroknyi magyarság a mezővárosokba húzódott. Ezt támasztják alá a XVI. századból származó török összeírások is. Buda eleste után (1541. augusztus 29.) a törökök tartós berendezkedéshez fogtak. Kialakították a 13 szandzsákból álló budai pasalikot, majd 1552-ben Temesvár és a Temesköz eleste után megszervezték a temesvári pasalikot is. De a legértékesebb föld minden kincsével sem ér semmit, ha nincs kéz, ami megmunkálja s a munkája után adózzon. Márpedig minden állam főleg adóból és egyéb illetékekből él. A törökök hozzáfogtak a kiürült vidék újratelepítéséhez. A telepesek főleg szerbek voltak, akik a Balkánról érkeztek. Falvaik azonban nehezen tudtak megmaradni a magyar végvári vitézek állandó portyázásai miatt. A szerbség is, ha csak tehette, a városokba, várakba húzódott. A hódoltsági területek kevés lakója azonban szinte teljesen eltűnik a nagy bécsi háború idején (1683–1699), mivel a harcok zöme a Duna és Tisza vonalán zajlott.
A BETELEPÍTÉS
1688 után egy rövid időre áttevődött a Balkánra a háború, amelybe a keresztény hadak oldalán aktívan bekapcsolódtak a több száz éves török igát nyögő balkáni népek is a Karpos-féle lázadás keretein belül. Az 1690-ben kibontakozó török ellentámadás azonban a Száva és Al-Duna vonalára szorította vissza a Szent Liga seregeit. Karpos és lázadói elbuktak, a törökök bosszúja pedig véres volt. Az őket kísérő tatár hadak szabad prédálási jogot kaptak. A makedónok, de még inkább a katolikus albánok szinte teljesen ki lettek véreztetve. Ez a sors várt a Koszovó térségében élő szerbekre is. Hogy ezt elkerüljék, III. Arsenije Čarnojević ipeki pátriárka vezetésével ezrek keltek útra észak irányába. Pontos számuk a mai napig nem ismert, de hozzávetőlegesen 20 000 és 60 000 család közzé tehető. Komáromig elárasztották a néptelen magyar tájat. A többség itt is maradt. Ennek főleg két oka volt. Haza már nem térhetek, mert a karlócai békével (1699) a Balkán török kézen maradt, ugyanakkor a bécsi udvar a lázadásra mindig is hajlamos magyarok ellen egy belső támaszt keresett, ezért I. Lipót császár 1690/1691-ben kiadott kiváltságlevele (Diploma Leopoldinum) számtalan előnyös joggal ruházta fel őket – szabad vallásgyakorlás, saját vezetőik lehettek, adó- és vámmentesség, kereskedelmi kiváltságok, határőri szolgálat... A táj etnikai arculata végleg megváltozott. De nem volt jobb a helyzet keleten és északon sem. Az erdélyi magyar nemesség anyagi érdekeit szem előtt tartva több száz éven keresztül oláh (román) pásztorokat telepített be Moldvából és Havasalföldről a magashegyi legelőkre. Ez az igénytelen népség azután szép lassan elszaporodott az Erdélyi Fejedelemség területén. Hasonló volt a helyzet a Felvidéken is, ahol tót (szlovák) pásztorok jelentek meg.
A Habsburg-ház a Rákóczi szabadságharc (1703–1711) és az első osztrák–török háború után (1715–1718) végleg megvetvén a lábát az egész Kárpát-medencében ki akarta aknázni annak kincseit, de hasonló helyzetbe került, mint a törökök a XVI. században. A felmerülő problémát nagyarányú betelepítésekkel akarta megoldani. A bécsi Kamara kezén levő Bánságot az 1720-as, Bácskát és a Duna–Tisza közét az 1730-as években kezdték betelepíteni. Délről a szerbek mellett horvátok, bunyevácok, sokácok, cigányok, zsidók, örmények, bolgárok... érkeztek. Nyugatról főleg svábok jöttek. Északról a már említett szlovákok mellett lengyelek, csehek, ruszinok települtek, míg keletről újabb román hullámok özönlötték el a magyar tájat. A XVIII. század végére az ország lakossága 7–7,5 millióra nőtt, de ennek mindössze a 35% volt magyar. Ezzel a magyarság saját hazájában szembetalálta magát egy vegyes, idegen etnikummal, kiknek többsége nyelvében, vallásában, kultúrájában, múltjában, gondolkodásában teljesen idegen volt népünktől. A helyzetet nehezítette, hogy a bécsi udvar folyamatosan az „oszd meg és uralkodj” politikát folytatva szembefordította ezen nemzetiségeket a magyarokkal. E szembenállások nem egyszer fegyveres konfliktusba is torkollottak. Gondoljunk csak a Rákóczi-szabadságharcra vagy az 1848/49-es magyar forradalomra és szabadságharcra, de hosszútávú politikai és társadalmi feszültségeket is szültek. Ilyen volt a Katonai Határőrvidék (1699–1873) vagy a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság (1849–1860) létének kérdése. A XIX. század elején Európa-szerte fellángoló nemzeti öntudatra való ébredés, a magyar állam szomszédságában születő kis nemzetállamok terjeszkedő törekvései csak tovább bonyolították a helyzetet.
A magyarság azonban lassan de biztosan magára talált. A XVIII. században fellendült a mezőgazdaság, a reformkor a nemzeti ébredés mellett az irodalmi magyar nyelv születéséhez vezetett. Az elbukott 1848/49-es szabadságharc pozitív hozadéka a feudalizmus eltűnése mellett a polgárság előretörése volt, amit a kiegyezés után (1867) az ipar fellendülése követett. A kiegyezés utáni „boldog, békebeli évek” pedig a magyar történelem leggyorsabb társadalmi-gazdasági-kulturális-tudományos fejlődését hozták. Ehhez társult a magyarság számának folyamatos növekedése. 1910-re az ország lakóinak 48,1% -a magyarnak vallotta magát. Ennek a felemelkedésnek vetett véget a Nagy Háború, ahogy akkortájt nevezték az I. világháborút.
AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA
Ismerkedjünk meg az Osztrák–Magyar Monarchia (a továbbiakban OMM) földrajzi és demográfiai jellemzőivel. Az 1910-es összeírások szerint a birodalom három területi egységből tevődött össze: osztrák örökös tartományok, a magyar Szent Korona országai és Bosznia-Hercegovina. Ez így 676 443 négyzetkilométerttett ki, ahol 51 390 223 ember élt (a magyar térség 325 411 km2-t tett ki 20 886 487 lakossal). Ez azt jelentette, hogy a cári Oroszország után ez volt Európa második legnagyobb, illetve Oroszország és a Német Császárság után a harmadik legnépesebb állama. Az OMM határai főleg szárazföldi határok voltak, de volt kijárata az Adriai-tengerre is. Tengerpartjának hossza 2234 kilométer volt, ahol 104 kikötő létezett, legnagyobb a magyar kézen levő Fiume volt. Európa negyedik legnagyobb városa Bécs, míg a kilencedik legnagyobb városa Budapest volt. Európa második legnagyobb folyója, a Duna, mintegy 1410 kilométer hosszan szelte át az országot. A Monarchia területén eredtek és ömlöttek bele legnagyobb mellékfolyói, mint a Száva, Tisza, Dráva, Temes, Rába, Vág, Garam, Ipoly, Sió, Morva.... valamint ezek szintén tekintélyes méretű és vízbőségű folyói, a Maros, Kőrös, Mura.... A Monarchia hegyei sem voltak elhanyagolhatóak, nemcsak méreteikben, hanem ásványokban és erdőborítottságban is. Gondoljunk csak az Alpokra, a Kárpátokra, a Dinaridákra, az Erdélyi-szigethegységre, az Erdélyi-érchegységre, a Szudétákra.... Hatalmas és termékeny síkságok tartoztak hozzá, mint a Kárpát-medence középső része és Galícia. Hatalmas, mai mércékben is tekintélyt parancsoló gazdasági potenciál.
Az OMM Achilles-sarka a lakói, pontosabban azok nemzeti összetétele volt. Az 1910-es adatok szerint a lakosság 23,7 százaléka német, 19,8 százaléka magyar volt, vagyis a két domináns nemzet az összlakosság 43,5 százalékát tette ki. A magyar Szent Korona országaira kivetítve mindez így nézett ki: 48,1 százalék magyar, 13,1 százalék román, 9,8 százalék német, 9,4 százalék szlovák, 8,8 százalék horvát, 5,3 százalék szerb, 2,3 százalék ruszin, 2,2 százalék egyéb nemzetiségű. A magyarok száma csak Magyarország területén haladta meg az összlakosság több mint felét, azaz 54,5 százalékot. Igaz, a magyar lakosság száma nagyon dinamikusan nőtt. Az összlakosságnak 1850-ben 36,5 százaléka, 1880-ban 41,2 százaléka, 1910-ben 48,1 százaléka volt magyar. A mutatók szerint az elkövetkező 100 évben a magyarság felélte volna a nem magyarok nagy részét. Az elmagyarosodás a zsidók körében volt a legerősebb, de gyorsuló folyamatot mutatott a szlovákok körében is. A legkevésbé a románok voltak kitéve ennek a tendenciának. De a történelemben nincs „ha”. Ilyen kedvezőtlen demográfiai adatok árnyékában lépett az OMM a Nagy Háborúba, s ez majd a háború végén nagyon megbosszulja magát2.
A HÁBORÚ ELŐESTÉJE
1914. június 28-án megtörtént a szarajevói merénylet, melynek gyökerei Szerbia felé mutattak. A háború kirobbanása azonban még ekkor sem volt egyértelmű. Az egyik legnagyobb kerékkötő a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István volt. Ő már évekkel korábban aggodalommal tekintett az OMM balkáni terjeszkedésére. Szerinte a Balkán teljes vagy részleges bekebelezésével egy olyan nagy délszláv tömeg jelenne meg a birodalmon belül, amely a dualizmus pusztulásához vezetne, s egy új, valamilyen szövetségi rendszeren alapuló államnak a kialakulását okozná.
Bosznia-Hercegovina annexiójára is csak az erősödő orosz befolyás ellensúlyozása miatt állt rá. Azonban 1914-ben, amikor küszöbön állt Szerbia lerohanása, Tiszát megint aggasztani kezdte ez a kérdés, sőt újabb kettő. Meg volt szentül győződve, hogy Olaszország, mint az előző évtizedekben nem egyszer, kiváró politikát fog folytatni, ki fog lépni a Hármas Szövetségből, és kihasználva az OMM lekötöttségét Oroszországgal szemben, megtámadja a birodalmat. Románia erdélyi és bukovinai aspirációját sem hagyta figyelmen kívül. Szentül hitte, hogy a románok, kivárva az alkalmas pillanatot, az Antant oldalán belépnek a háborúba az OMM ellen. Így az OMM több frontos háborúba kényszerülne, amihez megfelelő ereje nincs (s mindkét esetben mennyire igaza lett). Az ő ellenállása volt az utolsó gát a háború majd az azt követő széthullás felé. Azután július közepére Tisza ellenállását a németek lehengerelték. Garanciát vállaltak a román semlegességre, a Bulgáriával kötendő szövetségre (pont a románok ellen), valamit hajlandók voltak az erdélyi határok megerősítést segíteni. Tisza beadta a derekát.
Közben az angolok még egy utolsó próbát tettek a béke megőrzése érdekében. „Halt in Belgrád” javaslatuk lényege az volt, hogy „Ausztria, miután elfoglalja Belgrádot vagy más helyeket”3 állítsa le a támadásokat. Így az OMM megbosszulhatja a trónörökös meggyilkolását, megbüntetheti Szerbiát, de mégsem lesz belőle világháború. Az OMM, német biztatásra, nemet mondott, mondván: „A puszta megszállással semmit sem nyernénk”, mert a szerb hadsereg „intakt maradna, és három-négy év múlva ismét számítanunk kellene Szerbia támadására, de sokkal előnytelenebb feltételek között.”4 A lavina elindult, s mire végére ér, maga alá fogja temetni nemcsak az OMM-et, hanem az ezeréves Magyarországot is.
Folytatjuk.
