A lavina elindult (2.)

A szerb kormányt meglepte az OMM ultimátuma. Első hallásra készek voltak elfogadni, mert a balkáni háborúkban kimerült Szerbiának most egy új háború nem hiányzott, pláne egy szomszédos nagyhatalommal. Az első sokk után a szerb miniszterelnök, Nikola Pašić Oroszországhoz fordult, ahonnan pozitív választ kapott: az oroszok teljes mellszélességgel kiállnak Szerbia mellett. A szerb kormány akkor már eltökélt volt, hogy nem enged az OMM nyomásának. Hasonló hangulat uralkodott a szerb hadsereg és nép sorában. Az ultimátumra elhangzott a szerb „nem”, miközben a kormány Belgrádból Nišbe tette át székhelyét.

A Monarchia első támadása, mindenekelőtt Oscar von Potiorek tábornok koordinációs zavarai miatt, összeomlott, s habár a veszteségek nem voltak súlyosak, morálisan nyomasztóan hatott a K und K hadseregére. Ezen hírek hallatán 1914. augusztus 23-án a szerb szkupstina Nišben, Nikola Pašić vezetésével, körvonalazta Szerbia háborús céljait, melynek értelmében fel kell szabadítani az elnyomott délszláv népeket, majd létrehozni egy közös államot, ahol szerb politikai és gazdasági dominancia lesz. 1914 szeptemberében már pontosabban fogalmaztak a téren, hogy mely területeket is kell „felszabadítani”. Ennek értelmében északon el kell érni az Orsava–Maros–Szabadka–Baja–Dráva–Mura vonalát, azzal, hogy Aradot, Lugos és Lippát át kell engedni a románoknak⁵. 1915 végére azonban Szerbia katonailag összeomlott, s hamarosan az OMM kezére került. A szerb hadsereg maradványait Korfu szigetére menekítették. A szerb kormány elvesztette erejét.

A DÉLSZLÁV ÁLLAM

A délszláv állam megvalósításának kezdeményezése az 1915. április 30-án Párizsban létrehozott Jugoszláv Bizottság (a továbbiakban JB) kezébe ment át (központjuk Londonban lesz). A tagjai olyan délszláv politikusok voltak, akik az OMM-ból menekültek el nyugatra. Céljuk az OMM-tól való elszakadás és egy föderatív délszláv állam létrehozása volt. A JB elnöke Ante Trumbić lett, tagjai voltak Ivan Meštrović, Frano Supilo, Franc Potočnjak, Nikola Stojanović...⁶ A szerb kormány ugyan elismerte a JB-ot, de nem tekintette egyenrangú félnek. Pašić szemében a JB csak arra jó, hogy az antant politikai köreiben népszerűsítse a közös délszláv állam eszméjét.

A következő jelentős lépésekre majd csak 1917-ben került sor. 1917. május 30-án az osztrák parlamentben levő délszláv képviselők egy csoportja (33 fő) kiadta az ún. 1917-es májusi nyilatkozatot, melynek szerzője Ante Korošec volt. Megfogalmazói a dualista monarchia helyett egy trialista államformát kínáltak fel. Ez az ötlet a OMM belül nem talált kellő visszhangra és támogatottságra, viszont ösztönzően hatott úgy a szerb kormányra mint a JB-ra. Számukra ez az ajánlat nem volt elfogadható, ezért kényszeredetten asztalhoz ültek Korfu szigetén. Itt született meg 1917. július 20-án a 14 pontos Korfui Egyezmény⁷ amely szerint:

– A háború után születendő délszláv állam alkotmányos monarchia lesz, élén a Karađorđević dinasztiával.

– Az alkotmányos monarchia belső berendezéséről és az alkotmány meghozataláról demokratikus választások útján megalakított alkotmányozó nemzetgyűlés dönt 2/3 szavazat többséggel.

– Nemzeti és vallási egyenjogúságot kínáltak.

– Szó volt a közös címerről.

– Megegyeztek a latin és cirill írásmód párhuzamos és egyenrangú használatáról.

A nemzetközi helyzet ekkor még több szempontból sem kedvezett a délszláv állam megszületésének. 1915 áprilisában a londoni egyezménnyel az olaszok átléptek az antantba, s cserébe nekik ígérték az OMM tengerpartszakaszát Trieszttől a Kotori-öbölig. Ez viszont ütközött a szerb JB érdekeivel is. Az antant ugyanekkor még nem tervezte az OMM teljes megsemmisítését, csak minimális megcsonkítását. Az antantnak akkoriban még érdeke volt fenntartani egy erős közép-európai államot. Ezt támasztotta alá az Egyesült Államok elnökének, Thomas Woodrow Wilsonnak az 1918. január 8-án megjelentetett 14 pontja, amely az OMM határainak Olaszország irányában történő korrekcióját és a Monarchián belül élő népek autonóm fejlődését irányozta elő, de az OMM megőrzése mellett.

1916. november 21-én meghalt Ferenc József, s helyét unokaöccse, IV. Károly foglalta el, aki a kormányból kizárta a németbarát s egyben háborúpárti politikusok egy részét (Burián István külügyminisztert, Conrad von Hötzendorf vezérkari főnököt) s nem titkoltan gondolkozott egy különbéke megkötéséről. Az új császár azonban leszögezte, hogy ebben az esetben sem hajlandó engedni az OMM területi integritásából, amit az antant az olaszoknak tett londoni, illetve a románoknak tett bukaresti egyezmények miatt nem akart elfogadni. Így a béketárgyalások a pápa közvetítése ellenére is kudarcba fulladtak. Ezek után az antanton belül fokozatosan felerősödtek azok az elképzelések, hogy az OMM-et meg kell szüntetni. Ez viszont nagyon is megfelelt a szerb kormánynak és a JB-nek is.

A VÉG KEZDETE

1918. szeptember 14-én az OMM külügyminiszteri jegyzékben próbált semleges területen tárgyalásokat kieszközölni az antanttól, de azok, érezve győzelmük közelségét, ezt elutasították. Erre az időre a szaloniki fronton harcoló bolgár hadsereg teljesen kimerült. Tartalékaikat felélték. Mellettük csak kisebb német és osztrák–magyar csapatok tartózkodtak, illetve tisztek, akik a bolgár sereg irányításában segédkeztek. Velük szemben egy számbelileg azonos antant hadsereg állt, de fegyverzetében és harci szellemében jóval erősebb, így, amikor szeptember 14-én megkezdődött az antant erők tüzérségi támadása, a bolgárok azonnal meghátráltak. A Vardar és Cerna folyók közti területet elhagyták, így a támadásba lendülő francia és szerb hadosztályok ellenállás nélkül áttörték a frontot. Az antant-erők megindultak északra, az OMM határa felé.⁸

A hírek hallatára IV. Károly Svédországon keresztül október 4-én jegyzékben fordult az Egyesült Államokhoz, hogy a harcokat haladéktalanul szüntessék be, kezdjenek béketárgyalásokat a wilsoni 14 pont alapján. Az amerikai külügyminisztérium október 18-i válaszában jelezte, hogy a folyó események hatására az OMM-mel történő megegyezés a 14 pont alapján már okafogyott.⁹

A Monarchia közben lépéseket tett az irányban, hogy megállítsa a délről előretörő antant-csapatokat. Ez nehéz volt, mivel az összeomlott szaloniki frontot bolgár csapatoknak kellett volna védeniük. Ott osztrák–magyar csapatok nem igazán tartózkodtak, mivel azok az olasz fronton voltak. Október elején sebtében, Kövess Hermann tábornok vezetése alatt megalakították a Kövess hadsereg csoportot. Neki mindössze 12 gyalogsági és 3 lovassági hadosztály állt rendelkezésére, melyek emberállománya, még inkább technikai felszereltsége erősen hiányos volt. Ezért a tábornok a Száva és Al-Duna mögé vonta vissza csapatait, hogy itt próbáljon védekező állasokat kiépíteni az előrenyomuló, 20 hadosztálynyi, jól ellátott antant katonával szemben. Nagyobb probléma volt azonban, hogy politikai háttere nem volt, amelyen keresztül újabb csapatokhoz és hadianyaghoz jutott volna, ugyanis Budapesten ekkor már minden a feje tetején állt.

POLITIKAI HARCOK A HÁTORSZÁGBAN

Az I. világháború idején a magyar politikai élet meghatározó figurája a miniszterelnök, Tisza István volt. Mellette szinte eltörpül az az ember, aki később az események és az ország bukásának egyik kulcsfigurája lesz. Ő gróf Károlyi Mihály. Károlyi nagybátyja hatására kezd el politizálni, de 1916-ig nem játszik meghatározó szerepet a magyar politikai életben. Ekkor azonban, kilépve az Egyesült Függetlenségi Pártból, megalakította a Függetlenségi és 48-as Pártot. Az antant barátságot, a dualizmus végét, a dunai népek barátságát... hirdette.

1918. október 16-án IV. Károly császár bejelenti, hogy Ausztria föderatív állammá alakul át, és felszólítja a nemzeteket, hogy alakítsák meg saját nemzeti tanácsaikat. Habár ez az uralkodói utasítás nem vonatkozott a magyar területekre, Károlyi kihasználta, és október 23-án, összeborulva a radikálisokkal és a szociáldemokratákkal, megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely zászlajára a függetlenséget tűzte. Az elnöki pozíciót ő maga foglalta el. Ennek hallatára Pesten tüntetések kezdődnek. Ugyanakkor az olasz fronton a katonák megtagadják az engedelmességet. Közben a pesti lázongók követelik, hogy a Nemzeti Tanács alakuljon át kormánnyá. Mégsem Károlyit, hanem gróf Hadik Jánost nevezik ki miniszterelnökké, mire október 31-re virradóra felfegyverzett munkások és katonák vezetésével kirobban Pesten az őszirózsás forradalom. Ismeretlen fegyveresek a lakásán megölik a volt miniszterelnököt, gróf Tisza Istvánt. Másnap Károlyi megalakítja saját kormányát, melynek hadügyminisztere Linder Béla lesz. „Soha többé katonát nem akarok látni!” jelmondat alatt november elején leszereli nemcsak a hazaérkező katonák nagy részét (1896 előtt születettek), hanem a legrátermettebb tisztek többségét is, sőt szélnek eresztenek többek közt több ezer szerb hadifoglyot.

A DÉLVIDÉK MEGSZÁLLÁSA

Mindez történik akkor, amikor Živojin Mišić tábornok 1. és 2. szerb hadserege november elején eléri Belgrádot és a Drinát. November 5-én, átlépve a Drinát–Szávát–Al-Dunát, megindulnak, hogy megszállják Bosznia-Hercegovinát, Dalmáciát, Horvátországot, Szlavóniát, Szerémséget, Bánátot Temesvár–Versec–Fehértemplom vonalig, valamint Bácskát és Baranyát a Maros–Szabadka–Baja vonalig.¹⁰ A szerbek minden ellenállás nélkül nyomulnak előre. November 9-én bevonulnak Újvidékre, 10-én Versecre, 13-án Szabadkára és Bajára, 14-én Pécsre és Mohácsra, 15-én Temesvárra, 17-én Nagybecskerekre, 18-án Nagykikindára, 21-én Aradra...

Ezt a katonai előretörést megelőzte, majd lekísérte egy jól megszervezett és összehangolt szerb–délszláv politika. Még 1918. október 5-én Zágrábban megalakult a Szlovén, Horvát, Szerb Nemzeti Tanács,¹¹ amely a régi hatalommal szemben az OMM délszláv lakta területein a legfőbb politikai-közigazgatási szervé nyilvánította magát. Október 19-én kimondták a hatalomátvételt, október 29-én pedig a délszláv területek elszakadását az OMM-tól.¹² November 4-én felkérték a szerb kormányt, hogy küldjön a Monarchia területére rendfenntartó katonai erőket.¹³ 1918. november 6. és 9-e közt Genfben összeül a Szlovén, Horvát és Szerb Nemzeti Tanács, a JB és Nikola Pašić szerb miniszterelnök. Megállapodtak konföderációs kapcsolatok létrejöttében a két délszláv térség közt. A szerb területeken a szerb kormány, míg az OMM délszláv területein a nemzeti tanács fogja gyakorolni a hatalmat. Döntés születik egy közös kormányról és egy egységes alkotmányról. Közben Újvidékről Belgrádba rendelték Jaša Tomićot, a Monarchiában tevékenykedő szerb Radikális Párt elnökét, hogy szervezzen meg egy nemzetgyűlést, ami majd kimondja a Délvidék (Vajdaság) elszakadását Magyarországtól és csatlakozását Szerbiához.

Eközben hol a magyar kormány és hadsereg? A hadsereg, mint mondtam, leszerelve, lezüllesztve, Linder Béla hadügyminiszternek „köszönhetőleg”. A Károlyi által vezetett politikai csoport pedig struccpolitikát folytatva elvonul Belgrádba, ahol tárgyalni kezd az antant hatalmak képviselőivel. Azok nagyon kemény 18 pontos feltételeket szabtak, mint például:

–  A honvédség teljes leszerelését követelik, kivéve rendfenntartás céljából 6 gyalogsági és lovassági hadosztályt.

– Az antant csapatok szabad áthaladását magyar területeken, illetve minden hadászatilag fontos pont megszállását.

– Kiüríteni „a Nagy-Szamos felső folyása Besztercze, Marosalfalu, a Maros folyónak a Tiszához való torkolata, Szabadka, Baja, Pécs, amely helyeket magyar csapatok nem tarthatnak megszállva, a Dráva folyása addig, ahol ez a folyó a szlavón–horvát határral összeesik. A kiürítés 8 napon belül befejezendő."¹⁴

– 15 napon belül az antant erők rendelkezésére kell bocsájtani „háromezer főnyi vasúti munkáscsapatot a szükséges anyagi eszközökkel felszerelve, a szerbiai vasúti vonalak helyreállítása céljából”, szintúgy utász és távírász csapatot, akik a szerbiai telefon- és távíróhálózatot kell, hogy helyreállítsák.¹⁵

Károlyi ezeket a feltételeket nem fogadta el, és nem írta alá, de november 13-án, azon a napon, amikor a szerb csapatok elérték Szabadkát és Baját, a hadügyminiszterként levitézlett Linder Béla, mint tárca nélküli miniszter a Károlyi-kormány nevében aláírta a belgrádi konvenciót¹⁶ elfogadva a demarkációs vonalat, a magyar területek kiürítését, habár az aláírt dokumentum a közigazgatást magyar kézen hagyta. De ez csak papíron volt így. Valójában amint egy térségből kivonult a magyar hadsereg, az ott levő délszlávság vagy a bevonuló szerbek azonnal átvették a hatalmat (lásd Újvidéken) vagy párhuzamos hatalmat állítottak fel (lásd Szabadkán). Erre a szerbek felhasználtak minden rendelkezésre álló erőt, pl. a Sokol egyesületet, a szélnek eresztett s hazafelé vonuló szerb hadifoglyokat, szlovákokat, akik sorában szláv testvériséget hirdettek, de talán a leghatékonyabban a bunyevácokat. Még 1918. október 27-én Jaša Tomić megalakította a Bánát, Bácska, Baranya Szerb-Bunyevác Nemzeti Tanácsot. Lelkes támogatójuk volt a szabadkai Szent Rókus-templom plébánosa, Blaško Rajič, aki majd a békekonferenciára is kiutazik, ahol elmondja „hogy a szerb és bunyevác egymásért rajongó testvérnép egyesülni akar.”¹⁷ Ez a nemzeti tanács Észak-Bácskában, de főleg Szabadkán, aktívan részt vett a magyar lakosság terrorizálásában és a hatalom megkaparintásában.