Makó Anasztázia (L. Móger Tímea felvétele)
A Magyar Családtörténet-kutató Egyesület (MACSE) külföldi kategóriában Az év kutatóhelye 2019 elismerésben részesítette a zombori Történelmi Levéltárat. A mintegy másfél ezer tagot számláló Magyar Családtörténet-kutató Egyesület kiemelte Makó Anasztázia levéltárost, aki készségesen áll a legkülönbözőbb óhajokkal hozzá forduló kutatók rendelkezésére.
Az elismerést Székesfehérváron, a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban adták át. A jeles címről, továbbá hivatástudatról, levéltári érdekességekről és szakmai mindennapokról nyilatkozott Makó Anasztázia, aki immár csaknem két évtizede levéltáros az intézményben:
Hogyan érintett az elismerés, mi állt az indoklásban?
– A méltatásban elhangzott, hogy külön értékelik azt, amikor külföldön kutatnak és ott értekezhetnek magyar nyelven. A díjazó Családtörténet-kutató Egyesületnek több mint 1400 tagja van. Az átlag életkor 65 és 70 év körüli, úgyhogy a tagság nagy része nem beszél idegen nyelveket. Nagy többségük amatőr kutató. Szükségük van arra, hogy magyarul tudjanak kommunikálni, és arra is, hogy az adott levéltárban legyen egy segítőkész ember, akihez fordulhatnak, folyamodhatnak, aki meg tudja nekik magyarázni, mit és hogyan csináljanak.
Őszintén szólva rendkívül jólesett az elismerés, az intézmény és a magam számára is. A zombori Történelmi Levéltárnak jelenleg tíz szakmunkatársa van, közülük egyedül jómagam beszélek magyarul. Legjobb tudásom szerint és készséggel álltam, állok rendelkezésre az Egyesület tagjai részére, ahogyan egyéb kutatók, érdeklődők esetében is.
Milyen emlékezetes kérések, feladatok merültek fel a csaknem húszéves levéltárosi munkád, a dolgos hétköznapok folyamán?
– Folyamatosan és sokan fordulnak hozzánk, telefonon, e-mailben, személyesen. Egyszóval többféle módon szoktak bennünket felkeresni. Sok külföldi megkeresés van, nagyobbrészt magyarországiak. Tulajdonképpen a világ minden tájáról, minden kontinensről fordulnak hozzánk.
Rendszeresen több, emlékezetes, nem szokványos kérés érkezik. Például volt egy bostoni házaspár, amelynek hölgytagja szó szerint egy kész családtörténeti könyvvel érkezett. Abban fényképek voltak és minden adat egy helyen. Azt mondta, ő csak azért jött, hogy megnézze az eredeti anyakönyvekben, hogy az adatok jók-e. Tehát ők nem haboztak felülni a repülőre és eljönni Bostonból és leellenőrizni a dolgokat. Úgy fogalmazott, csupán azért, hogy bebizonyítsa nővérének, neki igaza volt, és mindezt ki tudta kutatni...
Sokan jönnek, főképp Amerikából, főleg az innen elszármazott németség köreiből. Mindezek leginkább családtörténeti kutatások, de persze egyéb történelmi kutatások miatt is sokan eljönnek a zombori levéltárba. Doktoranduszok, írók, történészek is kutatnak nálunk.
Hogyan kerültél a levéltárba és mit jelent számodra ez a munka?
– Tizenkilenc éve, hogy a zombori Történelmi Levéltár munkatársa vagyok. Egy évvel a Tanítóképző Egyetem elvégzése után kerültem ide, ez az első munkahelyem.
A kedvenc professzoromat, dr. Silling Istvánt követtem a poszton.
Ezt a munkát egyszerűen szeretni kell, nem egy szakma, egy foglalkozás, mindez egy hivatás. Ahhoz, hogy az ember jól végezze, szeretnie kell, szükséges, hogy érdekelje a dolog. A sok apró információ, amelyet meg lehet találni különböző gyűjteményekben, azok megmaradnak benned és segíteni tudsz általuk egy-egy kutatónak az adott megkeresésnél, a kérdéses pillanatban. Nyugodt körülmények között végzett munka, de emberközeli is, mindig van benne érdekesség. Szükség van nagy tudásra és türelemre is a levéltárosi munkához. Számomra hatalmas szellemi kalandozást jelent. Tanítóképzőt végeztem, de a tanítás önmagában sosem vonzott annyira, mint ez a munka és maga a történelem. Bácsgyulafalván élek, ottani felmenőkkel rendelkezem, de Zomborban nőttem fel. Fontos számomra Zombor és környékének története, elkötelezett vagyok a régió és az intézmény iránt. Ennyi év után is örülök annak, hogy a levéltári hivatáshoz vezetett az utam. Annak pedig külön örülök, ha segíteni tudok az embereknek.
Mi foglalkoztat, min dolgoztok jelenleg a levéltárban?
– Egy nemzetközi projekten dolgozunk, amely a zsidóságot érinti. Jelenleg 19. századi dokumentumokat fordítok le, amelyek az akkori, itteni zsidóságra vonatkoznak. Mindez előtt például a zsidó anyakönyveket gépeltem be.
A mostani, vírus okán életbe lépett munkaszünet után például már egy csomó e-mail várt, Oroszországból, Németországon keresztül Magyarországig minden honnan, tehát kérdezősködnek, érdeklődnek az emberek. Igazándiból nem nagyon kell sehova mennem, hozzám jön el a nagyvilág. A kutatóink szintén, akik külföldről járnak hozzánk, és a helyiek is már írogatnak, érdeklődnek, hogy mikor kezdünk el dolgozni a kutatókkal. Egyelőre még nem tudni, mikor folytathatók a kutatások. Sajnos nincs kutatótermünk, velünk egy térben ül a kutató, és az a jelenlegi helyzetben nem kivitelezhető módja a közös munkának.
Ami az általános tevékenységet illeti, rendszeresen járok különböző szakmai konferenciákra. Legutóbb, a Szabadkai Nemzetközi Levéltári Konferencián például az anyakönyvekről adtam elő.
Kétgyerekes családanyaként igyekszem elkülöníteni a munkát és a magánszférát, de ez nem mindig sikerül. Egy-egy téma magával tudja ragadni a kutató embert – hallottuk Makó Anasztázia levéltárostól.
Nyitókép: Makó Anasztázia (L. Móger Tímea felvétele)
