Szokatlanul nagy pannó hirdette, természetesen a megszokott fölényességgel, hogy „1918-ban megszűnt az elmagyarosítás”. A „szerb többségű” városban kíméletlen elmagyarosítás folyt, úgy hogy Nagybecskerek szerb lakosságának „300 éves fájdalmára” gyógyírként hatott a megszállás és a vele kapcsolatos számos törvénytelenség. Tíz lépéssel odébb egy másik pannón két – meglehetősen otromba kézírással írt, de egyazon szövegű – hűségeskü a napnál is fényesebben bizonyította, hogy az új megszálló hatalom mindenben az alávetettek megalázására, megsemmisítésére törekszik. Két magyar gimnáziumi tanár – alighanem egyiküket sem keresztelték keresztény templomban – hűségesküjének magyar nyelvű szövege volt olvasható: örök hűséget fogadtak a szerb királynak, a királyi dinasztiának, Szerbiának… Mindez 2018 őszén, a 100 éves évforduló kapcsán volt látható Nagybecskerek főterén. Egyesek már akkor is tévedhetetlenül tudtak alkalmazkodni…
A „szerb többségű” városra vonatkozó tétel persze nem felel meg a valóságnak. Szerb adatok szerint az 1900-as években Nagybecskereknek 26 407 lakosa volt: 35,5 százalék magyar, 32,5 százalék szláv, 30,5 százalék német és 1,5 százalék a többiek. A 8000-et valamelyest meghaladó lélekszámú szlávság (szerbek, horvátok, szlovákok, ruszinok, bolgárok, oroszok) tehát aligha volt többség.
Volt és van valami mámorító a meghatározott céllal kifejtett és ügyesen tálalt, már-már imába foglalt állításban is, hogy minden magyar uralkodót „kezdve Szent Istvántól, Rákóczin és Kossuthon át Tisza grófig, de utána is ugyanaz a hatalmi – politikai cél vezérelte: a délvidéki szerb nép különböző módon történő megsemmisítése.”
A minden eszközzel történő elmagyarosításnak félreérthetetlenül ellentmond az a történelemben egyedülálló példa, hogy az (szerb) anyanemzet írásbeliségét az idegen országban élő (szerb) nemzetrész teremtette meg. Tagadhatatlan, hogy a szerb írásbeliség, valamint a polgárosodás – számos művelődési és tanintézetei, nyomdái és sok-sok újságja révén – a délvidéki szerbek műve volt, és nem az anyaországban (a szerb fejedelemségben) élőké. Milyen volt tehát az az iszonyatos elmagyarosítás, amely lehetővé tette, jószerivel támogatta is a nemzetiségek gazdasági és kulturális fölemelkedését. Milyen lehetett az a törtető, másokat semmiben vevő elmagyarosítás, amely megengedte, hogy a szerbeknek alig 10 százaléka beszélje úgy-ahogy a magyar nyelvet? Milyen lehetett az az elsöprő elmagyarosítás, amely Nagybecskereken lehetővé tette két szerb nemzetiségű polgármester megválasztását is. Tudni kell: bármilyen nemzetiségű volt a város első embere a képviseleti testület ülésein, mindig több nyelven (magyar, szerb és német) folyt a vita. Becskereken 1918 óta az efféle tolerancia elképzelhetetlen. És arra sincs példa, hogy szerb helyett más nemzetiségű lett volna a polgármester.
Nem kétséges: az elmúlt 100 évben napvilágot látott, a lényeget és az igazságot elferdítő, a megrészegítő, a kizárólagosságot hirdető okfejtések megtették, megteszik hatásukat. Ma már nyíltan és nem kis büszkeséggel vallják, kioktatva boldog-boldogtalant, hogy jogosan cselekedtek.
A délvidéki magyarok tudták és lényegében a saját bőrükön érezték meg, hogy az önrendelkezést a szerbek saját maguk jogaként értelmezték, megfosztva ezzel a többieket a nemzeti önrendelkezés legcsekélyebb esélyétől is. Csoda-e, hogy a Délvidék (és voltaképpen Becskerek lakossága) egyharmadának „fölszabadulása” a kétharmad számára okkupáció volt. Nem visszatetsző-e és nem a cinizmus legfölső foka-e, hogy az akkori fizikai (számbeli) kisebbség ígéretet tett a többségnek a kisebbségi jogok elnyerésére? De lépjünk még egyet: az 1918. év végi eseményekkel kapcsolatban „hozzáértők” azt hangoztatják, hogy minden, az első betűtől az utolsóig, jogszerű volt, mivel fönnállt a veszély, hogy a többség döntése nem lesz demokratikus. A többség (a magyarok és a németek) „nem demokratikus” döntése (1918.október 31.) lényegében a „bánsági férfiak és nők” ünnepélyes önrendelkezési kiáltványa úgy szólt, hogy Becskerek és a Délvidék maradjon Magyarország része. És ezt erőszakmentesen, a kölcsönös megértés alapján szerették volna elérni. Naivak voltak vagy igaz az a mendemonda, hogy a becskereki magyarok egyes kiemelkedő személyiségei már 1915-ben arról tárgyaltak (és megegyeztek?) a szerb vezérekkel, hogy az utóbbiak miként fogják átvenni a hatalmat, s hogy ebben az előbbieknek a magyar lakosság lecsillapítása, végső soron a hangoskodó, az ellenállásra buzdító főkolomposok elnémítása lesz a föladatuk. A későbbi események jó néhány mozzanata nem igazolja ugyan a föntieket cáfolhatatlanul, de gyanút ébreszt, azt vizionálja, hogy a szóbeszéd nem lehetett alaptalan.
Meg lehet-e józan ésszel magyarázni, hogy miként lehetett észrevétlenül, néhány perc leforgása alatt megrohamozni és elfoglalni a megyeháza tőszomszédságában levő postaépületet és megrohamozni, kifosztani a vele szemben levő magyar bankot? (A megyeháza udvarában katonaság állomásozott). Továbbá: hogyan lehetett egy rövid roham után elfoglalni a vasútállomást és szerb fennhatóság alá vonni a vasútforgalmat, lefoglalni a mozdonyokat, a vasúti kocsikat, a szerelvényeket?
Tényként lehet elkönyvelni, hogy a helybeli szerbek olykor fegyveres harccal, olykor cselszövéssel, azt is mondhatnánk: kiválóan megszervezett és véghezvitt akciókkal „szabadították föl” Nagybecskereket. Ráadásul a szerb katonaság bevonulása előtt.
A becskereki szerbek 1918. október 31-én megalakították saját nemzeti bizottságukat és egyúttal katonai szervezetüket is létrehozták. A regnáló hatalom célja az volt, hogy ne nemzeti bizottságok alakuljanak, hanem megyei szintűek, amelyekben helyet kapna mindegyik nemzetiség és a lakosság különféle rétegeinek a képviselői is. Az ezzel kapcsolatos kibővített alakuló ülésre 1918. november 3-án került sor. A szerb küldöttség dr. Slavko Županski vezetésével vett részt az összejövetelen. A meleg hangú kölcsönös üdvözletek után Županski elmondta, hogy a szerbek, „akárcsak a magyar kormány”, magukénak vallják az önrendelkezés elvét, és ennek a célnak a valóra váltására megalakították a saját nemzeti bizottságukat. A bejelentés hideg zuhanyként érte a jelenlevőket. A Jankó Ágoston alispán vezette magyarok és németek vereségként élték meg, hogy a szerbek kimondták: nem közösködnek velük. Magukra maradva a legális hatalom ugyanaznap megalakította saját bizottságát és létrehozta az őrszolgálatot is.
A szerbek november 1-jén a már meglevő őrségük mellett megalakították a nemzeti testőrséget, a nemzeti gárdát. A pravoszláv templom udvarán a nagy csinnadrattával megalakult gárda tagjai fölmutatták majd kitűzték a szerb zászlót. A tömeg féktelenül ujjongott. Ez volt az első eset, hogy Nagybecskereken nyilvánosan kitűzték a szerb zászlót, annak az államnak a szimbólumát, amely ellen Magyarország háborút folytatott… A hatóság nem intézkedett, néma maradt. Ez fölbátorította a szerbeket, s most már az egységek felfegyverzését követelték. A városi rendőrfőkapitány (dr. Deák) miután kínos tárgyalást folytatott Slavko Županskival, a helybeli szerbek vezetőjével, elrendelte 100 puska átadását a szerb gárdának. A következő éjjel dr. Deák titokzatos módon eltűnt a városból. A szerbek pedig egy hét alatt 400 tagú jól fölfegyverzett egységet állítottak föl, négy géppuskát is szereztek, valamint megszervezték a lovassági alakulatot is. Rövid idő alatt, a szerb önkéntesek tömeges csatlakozása révén, a századból zászlóalj lett.
A szerb nemzeti bizottság a fegyveres zászlóalj és a fölfegyverzett gárda támogatásával, egyúttal látva a hatalmiak és a többségi lakosság meghunyászkodását, egyre merészebb célok megvalósítását tűzte ki maga elé. Azt vallotta, hogy a hatalom átvételéhez mindenképpen el kell foglalni a létfontosságú állami épületeket. Mindenekelőtt a postát, hogy a hatalmiak ne tudják ellenőrizni a szerbek beszélgetését. A fölfegyverzett szerb gárda 1918. november 7-én (Petar Subić vezetésével) betört a postaépületbe és ellenőrzése alá vonta a létesítményt, beleértve a komplett telefon- és távírószolgáltatás műszaki berendezéseit, egyszóval a teljes postai szolgáltatást.
A legális hatalom természetesen értesült a dologról, de ahelyett, hogy intézkedett volna, beszélgetésre invitálta Slavko Županskit, megkérve őt, hogy a szerb gárda hagyja el az épületet. Županski – szerb források szerint – azt válaszolta: a posta az utóbbi időben félbeszakítja a beszélgetéseket, továbbá a megtett intézkedés a közbiztonság és nyugalom megőrzését szolgálja, valamint megakadályozza a szerbek további zaklatását…
Ma már elmondhatjuk, hogy dr. Slavko Županski nem mondott igazat. Az általa megbízott Petar Subić ugyanis mindenre rátette a kezét. A szerbeknek lehetővé tette a telefonbeszélgetést, a magyar hatóságtól és a magyar politikai és katonai képviselőktől viszont megvonta ezt a jogot. Subić egyúttal a legeredményesebb szerb spion lett a városban: mindenről tudomást szerzett és mindenről értesítette a szerb nemzeti bizottságot.
Következett a megyei fordulat fokozatos előkészítése. Magyar pénzügyi körök 1918 őszén fölszámolták az osztrák–magyar bank pancsovai fiókját, a pénzt és az értékpapírokat és más értékeket a nagybecskereki bankba szállították. A szerbek természetesen értesültek a dologról: 1918. november 10-én a fegyveres gárda körülzárta a posta épületével átellenben levő bankot, majd Milan Radić és néhány tiszt, valamint a gárda legénységének egy része behatolt a pénzintézetbe, s közölték a megrémített alkalmazottakkal és az igazgatóval, hogy lefoglalják a bank teljes vagyonát. Ismét csak szerb forrásokra hivatkozhatunk. Eszerint a becskereki bankban 5 millió korona volt, más értékekről azonban nem esik említés.
A példátlan eset nagy visszhangot keltett a városban. A kedélyek csillapítása végett dr. Županski, a pesti egyetemen végzett, ügyvédi oklevél birtokosa, ellátogatott a magyar nemzeti tanács helyiségébe ( a kaszinóba), ahol a magyar urak hevesen követelték a szerb fegyveresek kivonulását a pénzintézetből. Županski – saját állítása szerint – a magyarok fejére olvasta, hogy közönséges „deklamátorok”, hogy fűtött helyiségekben ülnek, s azt gyakorolják, hogy ki tud szebben és hosszabb ideig szónokolni. Županski, miután elmagyarázta a dr. Várady Imre vezette magyaroknak, hogy miért kellett elfoglalni és kirabolni a bankot, a magyar nemzeti tanács megéljenezte a bankrablást, „egyöntetűen és nagy lelkesedéssel” hagyta jóvá a törvénytelen cselekedetet…
A következő fölöttébb fontos gazdasági és katonai jelentőségű lépés a becskereki vasútállomás elfoglalása volt. A főállomáson összesen 70 mozdony és 800 vasúti kocsi vesztegelt. 1918. november 12-én a posta elfoglalásában és a kémtevékenységben kitűnt Petar Subić vezetésével a fölfegyverzett szerbek aránylag könnyen elfoglalták a főállomást. A személy- és áruszállítást, a fegyveresek felügyeletével, Subić szervezte meg és szigorúan ellenőrizte.
A hivatalos hatóság elkeseredéssel vette tudomásul a létfontosságú létesítmény elvesztését, s fegyveres akciót indított a vasútállomás visszaszerzéséért. A szerbek telefonon segítséget kértek, az erősítés hamarosan megérkezett, és hátba támadta a hatósági fegyvereseket, akik végül megadták magukat. A szerbek lefegyverezték, foglyul ejtették a hatóságiakat és végigkísérték őket a város főutcáján. A szerb lakosság mámorosan ujjongott, a magyarokat és a németeket a kishitűség kerítette hatalmába.
Öt nappal a szerb–magyar fegyveres összecsapás után a szerbiai hadsereg (1918. november 17-én) Dragutin Ristić brigadéros vezetésével bevonult Becskerekre. A szerbség (az egyharmad) önfeledten ünnepelt, a magyarok és a németek (a kétharmad) kiábrándultan okkupációról beszélt.
Hátra volt még a politikai és végrehajtói hatalom megszerzése.
1918. november 18-án a szerb nemzeti bizottság 68 tagja a pravoszláv egyház épületében, a legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett, titkos ülést tartott, és elhatározta, hogy erőszakkal meneszti a város polgármesterét (Zoran Perišićet), valamint a megyeházát is megtámadja.
A bizottság tagjai erős fegyveres kísérettel végigvonulva a főutcán érkeztek az akkori városháza elé. Megrohamozták az épületet, Zoran Perišić polgármestert megfosztották tisztségétől, majd elvették tőle a város kulcsait.
Következett az előző nap bevonult szerb katonaság által körülzárt megyeházának a helybeli szerbek által történt megrohamozása. Dr. Jankó Ágoston alispán azonban nem volt hajlandó engedelmeskedni, emiatt kivont karddal, erőszakkal kényszerítették a megye kulcsainak átadására.
Ugyanaznap ugyanilyen módszerrel vették át a hatalmat a járási elöljáróságon, a járási bíróságon, a pénzügyi igazgatóságon, a városi rendőrségen, a kerületi bíróságon, az állami iskolai felügyelőségen, a tanügyi intézményekben stb. A szerb nemzeti bizottság tagjainak és a gárdistáknak hosszú napjuk volt: a beszámolók szerint a megszállt városban délelőtt 9-től este 7 óráig tartott az intézmények és a különféle javak birtokba vétele. Minden hatalmi ág (a polgári és a katonai is) a szerbek kezében összpontosult.
A sok-sok fegyveres megtorlás, az erőszak miatt a magyarok és a németek panaszt tettek a szerb katonaság parancsnokánál. A panasztevők Ristić brigadérostól a nemzetközi szerződés betartását követelték. (A belgrádi okmány úgy rendelkezett, hogy a végső döntésig a Délvidéken megmarad a magyar közigazgatás). A brigadéros válasza az volt, hogy a katonaság nem avatkozhat be a megszállt terület berendezkedésének kérdésébe, „a népnek joga van az önrendelkezésre”. S hogy minden legálisnak tűnjön, Ristić brigadéros még aznap (november 18-án) kiáltványban közölte, hogy katonai rögtönítélő bíróságot állított föl, amely egyedül halálbüntetést mondhat ki. Ez a bíróság természetesen az alávetettek fölött ítélkezett. Hogy hány halálos ítélet született, soha sem fogjuk megtudni. A kiáltvány részletezte, hogy a volt rendőrség tagjainak, a magyar hadseregben szolgált és hazatért embereknek jelentkezniük kell a szerb hatóságoknál, mindenféle lőfegyvert be kell szolgáltatniuk. Ristić brigadéros ezenkívül megparancsolta, hogy a hatalmat mindenütt át kell adni a szerbeknek. És ez erőszakkal, a szerb megszálló katonaság és a rögtönítélő bíróság segítségével meg is történt.
A becskereki szerbek ezek után már a „nemzetegyesítő” újvidéki gyűlésre (1918. november 25.) összpontosítottak, ahol 9 becskereki, illetve összesen 757, zömében délvidéki szerb mondta ki (egyoldalúan) a területrablást, az elszakadást Magyarországtól.
|
Dr. Jankó Ágoston Borovszy Samu Torontál vármegye című monográfiájának előszavában írja: magyar, német, szerb, román, tót, horvát és bolgár békés egyetértésben él. Senki sem követeli közülük a „külön privilégiumos állapotot és nincsenek „különválásra törekvő vágyak”. A föntieket 1911 decemberében hét évvel a délszláv szeparatizmus megvalósulása előtt vetette papírra az alispán. Mekkorát tévedett! |
Felhasznált irodalom:
A. Stanojlović: Petrovgrad, Petrovgrad 1938.
Dr. Slavko, Županski a 20 éves évfordulón mondott beszéde, 1938.
Milan Djukanov: A nagybecskereki szerb nemzeti bizottság, 1993.
Dr. Várady Imre naplójegyzetei, Forum 2012–13
A szerb nép története, Belgrád, 1983. (VI-2 kötet)
Zrenjanin, monográfia (több szerző) 1966.
Zrenjanin hetilap, 2015. november 20. és 2018. nov.16. és 23.
Magyar Szó, 2018. nov. 26.
Kocsis Károly: Egy felrobbant etnikai mozaik esete, Budapest 1993.
A Dnevnik, a Politika, a Danas napilapok 2018. nov. 26-ai írásai.
