Zomborba azon a napon vonult be a szerb hadsereg, amikor aláírták a győztes nagyhatalmak és szövetségeseik a magyar kormánnyal a belgrádi fegyverszüneti megállapodást: 1918. november 13-án. Ugyanazon a napon, mint amikor Szabadkát is elfoglalták.
Noha a belgrádi katonai konvenció kimondta, hogy a Magyarországtól elcsatolt terület közigazgatását továbbra is magyar kézben hagyja, a szerb katonaság erre fittyet hányt, és villámgyorsan vette birtokba a Délvidéket. 1918. november 5-én a szerb főparancsnokság elrendelte a Bánát és a Bácska megszállását a Maros–Szabadka–Baja vonalig. A szerb csapatok még aznap bevonultak Zimonyba és Pancsovára egy napra rá pedig Fehértemplomba. Két nappal később, 1918. november 7-én Boško Pavlović szerb hadnagy 300 hazatérő szerb katonával Újvidéken megszervezte a szerb katonai rendőrséget. Vértelen hódítás volt ez.
„ A szerb hadsereg gyorsan nyomult előre Bácska felé és Zombor vezetői már pontosan tudták, hogy melyik napon vonulnak majd be a városba. Dr. Baloghy főispán, miután ez tudomására jutott, három nyelven felhívást intézett a polgárokhoz, amelyben arra szólította fel őket, hogy ne tanúsítsanak semmiféle ellenállást, hanem tegyék a dolgukat és éljenek úgy, mintha mi sem történt volna. A magyar honvédek elhagyni kényszerültek a várost. Apai dédanyám emlékezett rá, hogy távozásuk előtt, a kaszárnya ablakain kapkodó sietséggel adogatták ki a katonák a civil lakosságnak a megmaradt élelmiszert, ágyneműt... Az asszonyok sírva vették el a 'kincseket' és közben könyörögtek a bakáknak, hogy fegyvert adjanak, ne ennivalót, mert ők is hajlandók harcolni... Csak el ne menjenek! Itt ne hagyják szabad prédául a magyarokat! November 13-án Nikola Ilics „Bajka” őrnaggyal az élükön megérkeztek az első szerb katonák a városba.” – írja F. Cirkl Zsuzsa helytörténész Az első világháború Zomborból nézve című cikkében.
November 13-án éjszaka érkezett meg a vonat a zombori vasútállomásra. Elsőként egy zombori dobrolvoljac és egy bunyevác szállt le a vonatról. Ennek különös jelentősége volt, hiszen még 1918. november 5-én megalakult Zomborban a Szerb–Bunyevác Nemzeti Tanács. A Magyar Nemzeti Tanács megpróbált szövetkezni a bunyevácokkal, hogy együttműködésükkel irányítsák majd a várost, de a bunyevácok inkább a szerbekkel tartottak. Az I. Szerb Hadsereg Dunai Hadtestét Nikola Ilics Bajka, a gyalogos egységek őrnagya vezette, akinek később úgy megtetszik Zombor városa, hogy itt marad a városban élete végéig. Az éjszakai vonatot több ezren várták. A városban eufórikus hangulat uralkodott, a szerb meg a bunyevác asszonyok virágot dobáltak a katonák lába elé, írja Milan Stepanović Stogodišnjica ulaska srpske vojske u Sombor című cikkében. Veljko Petrović író pedig a következőképpen számol be a vonat érkezéséről: „Az egész város talpon volt, kicicomázta magát. Az emberek felpakolva étellel-itallal, pénzzel és ruhaneművel mentek a vasútállomásra. Órákon át énekeltek, táncoltak, mígnem felhangzott a vonat füttye és begördült a szerelvény a szerb zászlóval. Hatalmas ováció támad, a tömeg megindul, senki sem tudja hová, de elkapnak egy-egy katonát, törölközővel bugyolálják be, virágokkal halmozzák el őket, pénzt gyűrnek a zsebükbe, ölelik, csókolják őket”.
Milan Stepanović U tom Somboru... című könyvében azt írja, a felajzott tömeg vállára véve vitte el az őrnagyot és a katonákat a városházára, ahol Klajner Lajos polgármester minden ellenállás nélkül átadta a hatalmat Nikola Ilić Bajkának, aki azonnal továbbított minden felhatalmazást a Szerb–Bunyevác Nemzeti Tanácsnak. Három nappal később a Szerb Hadsereg egy egész ezrede érkezik meg a városba Milivoj Momčilović ezredes vezetésével és ezzel befejeződik Zombor elfoglalása.
A zombori legenda szerint viszont – ezt már F. Cirkl Zsuzsa meséli –, Bajka őrnagy a megyeháza melletti Szent István-templom elé lovagolt azzal a szándékkal, hogy az oltárképet, amelyen Szent István a Szűzanyának ajánlja fel Magyarországot, eltávolítsa a templomból. De a templomajtóban megjelent a horvát nemzetiségű Gellért atya, a karmelita rendház perjelje, és azt mondta, csak a testén keresztül mehet be a templomba. Megmenekült az oltárkép, Gellért atya pedig köztiszteletnek örvendő, neves személyisége lett a városnak. Temetésén többezer zombori gyűlt össze. A helybeliek szerint, amikor a gyászmenet eleje a Szent Rókus-temetőhöz ért, a vége még el sem indult a Szent István-templomtól. Ez mintegy 1,5 kilométeres menetoszlopot jelent.
Zombor, amikor megyeszékhellyé vált, a hivatalnokok városa lett. A város elfoglalása után az volt a parancs, hogy minden fontos helyről el kell bocsájtani az addigi alkalmazottakat, s helyükbe szerbeket kell ültetni. Ehhez azonban nem volt kellő számú, megfelelő káder. Igy hűségesküt követeltek meg az állásaikban maradni akaróktól. A magyar kormány azt sugallta, ne írják alá a hűségesküt, mert jogilag a kérdéses terület még Magyarország fennhatósága alá tartozott. „1919 szeptemberéig a délvidéki tisztviselőket arra biztatták, hogy tagadják meg az új hatalom által megkövetelt hűségesküt, és továbbra is csak Budapestnek engedelmeskedjenek. Annál is inkább, mert fizetésüket továbbra is innen kapták. Az igazságszolgáltatásban dolgozók például Budapest sugallatára kollektíven megtagadták a hűségeskü letételét, hónapokra beszüntették működésüket, ezért a Nemzeti Igazgatóság polgári peres ügyekben is katonai bíróságokat állított fel ” – írja Sajti Enikő Impériumváltás a Délvidéken, 1918–1920 című cikkében.
Aki nem írta alá a hűségesküt, annak felmondtak. Sokan ezt követően megindultak Magyarországra. „ Az SZHSZ Királyságban két alkalommal követelték meg a tisztviselői kartól a hűségeskü letételét. Először 1918 novemberében a Nemzeti Igazgatóságra, másodszor pedig az 1921-es alkotmányra és a királyra kellett felesküdni. A Nemzeti Igazgatóság 1919. január 2-ai rendelete értelmében az eskü letétele nem érintette a tisztviselők állampolgári hovatartozását, de annak megtagadása azonnali elbocsátással járt. A Nemzeti Igazgatóság, olvashatjuk a korabeli rendeletben, „nem gördít akadályt” az elbocsátottak Magyarországra történő átköltözése ellen, de nem garantálja, hogy a katonai parancsnokság a katonai érdekek szempontjából, forgalmi okokra hivatkozva a legfontosabb személyi szükségleteken túlmenő szállításokat is engedélyezni fog. Magyarul ez azt jelentette, mint a hűségesküt megtagadó 58 zombori vármegyei tisztviselő esete is bizonyítja, hogy a jugoszláv hatóságok gyakorlatilag egy szál ruhában dobták át őket a határon – olvasható Sajti Enikő fentebb említett cikkében.
„Eleinte állandó napirenden volt a casinók, olvasókörök, olvasóegyletek stb. minden indoklás nélkül elrendelt feloszlatása. A nacalnik (polgármester, főszolgabíró) és a rendőrfőkapitány minden írásos rendelkezés nélkül egyszerűen feloszlatta vagy becsukatta a neki nem tetsző egyleteket (zombori függetlenségi kör, palánkai casino stb.) és berendezési tárgyaikat elkobozta, helyiségeiket igénybe vette” – idézi Thomka Orsolya a Szent Gellért Társaság Zomborral kapcsolatos jelentését.
Az új hatalom túlkapásai ellen többször is szervezkedni próbáltak a magyarok. Szabadkán például vasutassztrájkot szerveztek 1919. február 21-én, de ezt letörték. Amikor már szinte biztos volt, hogy 1920 júniusában Magyarország tekintetében súlyos döntés születik Trianonban, a szabadkai vasutasok csatlakoztak az SZHSZ királyságban zajló általános vasutassztrájkhoz, amelyet ki akartak használni a hatalom elleni tüntetésre is. Április 19-én már tüntetést szerveztek, 20-án pedig már fegyverekkel felszerelkezve rendőrlaktanyákat támadtak meg. A tiltakozást a katonaság szakította félbe.
„A belső rendcsinálás céljából 1920 decemberében elrendelt sorozással szemben a Délvidék németek és magyarok által lakott területein fegyveres összetűzésig fajuló ellenállás bontakozott ki. Ezzel párhuzamosan a jugoszláv belügyminisztérium a „magyar agitáció” megakadályozására hivatkozva elrendelte a nem szláv lakosság fegyvereinek elkobzását, rendőri felügyelet alá helyezte az osztrák–magyar hadsereg volt tisztjeit, utazási korlátozásokat vezetett be Magyarországgal szemben, betiltotta a „megbízhatatlan elemek” összejöveteleit, beleértve a családi összejöveteleket is, a „nem e vidékre való” tisztviselőket tömegesen tették át a határon, kijárási tilalmat vezettek be, s végül azokban a községekben, ahol magyarok és németek laktak, túszokat szedtek. A korabeli források arról tanúsodnak, hogy a nem szláv lakosok számos helyen tömegesen tagadták meg a bevonulást. A főispánhoz Zomborba igyekvő, kapákkal, kaszákkal felfegyverzett 4–5 ezer fős tömeg megütközött a szerb katonasággal, az összetűzésnek 10 halottja és negyven sebesültje volt (...) A magyaroknak és németeknek be kellett szolgáltatni a fegyvereiket. Az OMM valamikori tisztjeit felügyelet alá helyezték vagy kitoloncolták. Megtiltottak mindenféle összejövetelt beleértve a családiakat is. Kijárási tilalmat vezettek be” – írja Sajti Enikő idézett tanulmányában.
A trianoni békeszerződés megkötése után az új hatalom mindenképpen meg akarta erősíteni hatalmát, noha addigra már az iskolákat államosították, a földreformból a magyarokat kizárták és választójogot sem kaphattak. Megkezdődött a köztéri szobrok rombolása. I. Ferenc császárnak 1820-ban állítottak emléket Zomborban. Az öt és fél méter magas emlékmű tetején egy ideig egy bronz sas állt, majd a magyar korona került a helyére. Az impériumváltáskor az obeliszket lerombolták. Zombor büszkesége máig a megyeháza. A csodálatos épület előtt kapott helyet Schweidel József zombori születésű aradi vértanú szobra. A négy és fél méteres talapzaton álló bronzszobrot az új hatalom bivalyokkal húzatta le helyéről.1931-ben a hatalmas talapzatot pedig átvitték a pravoszláv temetőbe, lecsiszolták róla az aradi vértanú nevét és az első világháború elesett hőseinek emlékműveként használják ma is. A szerb hadsereg zombori bevonulására minden évben ennél az emlékműnél emlékeznek. Rezicska Károly, a Magyar Polgári Kaszinó hagyományőrző csoportjának elnöke, néhány évvel ezelőtt azt nyilatkozta e sorok írójának, olyan érzés ez, mintha meglopták volna a zombori magyarokat. Monumentális szobrot állítottak a zomboriak II. Rákóczi Ferencnek is. Az ország első Rákóczi-állószobrát 1912. június 9-én leplezték le. A 3,6 méteres talapzaton álló 2,82 méteres bronzszobrot szintén ledöntötték. A bronz a kragujevaci ágyúöntödébe került, a talapzatát pedig elárverezték a kőfaragók között. A Schweidel-szobrot pedig évtizedekkel később szintén a kragujevaci öntödének adták el.
Az 1990-es években nagy vita dúlt akörül, hogy mely dátumon ünnepeljék a város napját. Sokan azt szorgalmazták, hogy a szerb hadsereg bevonulásának dátumához kell az ünnepet kötni. Aztán mégis olyan döntés született, hogy a szabad királyi várossá válásának napja legyen a város ünnepe. Zombort Mária Terézia emelte szabad királyi városi rangra. A helyi polgárság 1749. február 17-én kapta meg a város státuszát igazoló okiratot.
Felhasznált irodalom:
F. Cirkl Zsuzsa: Az első világháború Zombrból nézve, http://epa.oszk.hu/03000/03018/00148/pdf/EPA03018_honismeret_1999_03_026-030.pdf
Sajti Enikő: Impériumváltás a Délvidéken, 1918-1920, https://m.multkor.hu/20050530_imperiumvaltas_a_delvideken_19181920
Thomka Orsolya: A kettős állampolgárság kérdéséről a Délvidék vonatkozásában, https://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/kettosallampolgarsag/publicisztika/pub_168.html
https://www.dnevnik.rs/vojvodina/sombor-obelezio-oslobodene-1918-godine-14-11-2017
https://www.ravnoplov.rs/stogodisnjica-ulaska-srpske-vojske-u-sombor/
Milan Stapanović:U tom Somboru ..., Grad u prizmi stoleća, Zombor 2020.
