A modern kori történelemben a fegyveres konfliktusokat a szemben álló felek „békeszerződéssel” zárják le. Az első világháborút lezáró békéket a győztes, Szövetséges és Társult Hatalmak külön-külön kötötték meg a vesztes államokkal. A Magyarországgal 1920. június 4-én megkötött békét a magyar közvélemény ma is jogosan nevezi békediktátumnak (békeparancs, kényszerszerződés), hiszen kényszer hatására és nem szabad akaratból köttetett. Márpedig minden szerződés alapelve a felek egyenlőségének és szabad akaratának elve. A 14 szakaszból álló trianoni békediktátum második szakasza határoz Magyarország első világháború utáni határairól.
A DÉLSZLÁV–MAGYAR HATÁR KIALAKULÁSA
Már a háború kezdetén, 1914-ben Szerbia megfogalmazta egy délszláv állam megteremtésére vonatkozó tervét, természetesen az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben támasztott területi követelésekkel egyetemben. Az antant országok csak a háború utolsó évében határoztak az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolásáról így szabad utat engedve egy délszláv állam megteremtéséről szőtt szerb terveknek. A szaloniki front összeomlása után az események felgyorsultak. A szerb kormány számíthatott a háború elején emigrált, illetve a Monarchiában maradt délszláv politikusok támogatására is. A Szlovén Horvát Szerb Nemzeti Tanács 1918. október 6-án Zágrábban megtartott gyűlése után létrejött a Szlovén–Horvát–Szerb Állam, amely felölelte az addig a Monarchiához tartozó, mai Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina nagy részét. A nyugatról fenyegető olasz expanziótól való félelem miatt ez a kérészéletű állam a győztes és tényleges katonai erővel rendelkező Szerbiával való egyesülés mellett döntött.
A szerb kormány már a világháború idején kinyilvánította igényét a fent említett, túlnyomó többségében délszlávok által lakott területek mellett a többnemzetiségű Bácskára, Bánságra, Baranyára, Péccsel és a mecseki szénbányákkal együtt. Erre reális lehetőséget biztosított a Károlyi-kormány által 1918. november 13-án aláírt belgrádi konvenció, amelynek értelmében az antant és ezen belül a szerb csapatok megszállhatják a Maros–Szeged–Baja–Pécs–Szigetvár–Barcs vonalig Magyarország déli részét. A szerb kormány minden intézkedése azt a célt szolgálta, hogy ezek a területek a béketárgyalások után az új délszláv államhoz kerüljenek. Ilyenek voltak a magyar közigazgatás megszüntetése, a magyar lakosság megfélemlítése, elüldözése, elbocsátások, a magyar lapok betiltása, illetve cenzúrája. A hódítók külön hangsúlyt fektettek a katonai területfoglalás legitimálására. Ezt a célt szolgálta az 1918. november 25-én Újvidéken megtartott Nagy Nemzetgyűlés, amely látszólag a wilsoni nemzeti önrendelkezés elve alapján kinyilvánította Bácska, Bánát és Baranya elszakadását a Magyar Királyságtól, és csatlakozását Szerbiához. Hogyan lehetett a nemzeti önrendelkezés elve alapján a fent említett terület Szerbiához csatolását véghezvinni, amikor a lakosság mindössze 37,3 százaléka volt délszláv (szerb, horvát, bunyevác)?* A szerb akaratnak megfelelő döntést csak úgy tudták biztosítani, hogy a szerb szuronyok árnyékában megtartott nagy nemzetgyűlésen csak szerb (578), bunyevác (84), szlovák (62) és ruszin (21) „képviselő” vett részt. A 757 résztvevő közül a Bácska, Bánság és Baranya 23,5 százalékát kitevő németséget hat, a 27,9 százalékos magyarságot egy (!) személy képviselte! Ilyen csúsztatásra kényszerült a Nikola Pašić vezette szerb kormány, hiszen egy igazi, tisztességes, mai szóval demokratikus népszavazás esetén egyértelmű, hogy az akkori nemzetiségi arányok tükrében milyen döntést hozott volna a vitatott terület lakossága. A béketárgyalásokon mégis használható érvnek számított ez a legitimitásában megkérdőjelezhető újvidéki gyűlés nyilatkozata. A szerb fél félelmét a népszavazástól jól érzékelteti az a helyzet a béketárgyalásokon, amikor a szerb tárgyalóküldöttség felvetette Baranya teljes megszerzését a Szerb–Horvát–Szlovén állam számára. A magyar küldöttség közvetett úton felvetette, hogy rendben, legyen népszavazás Pécsett, Baján, de kérdezzék meg a szerb fél számára biztos zsákmánynak tekintett területeken az ott élő embereket is. Erre a magyar felvetésre állítólag maga Nikola Pašić fújt visszavonulót.
Az új déli határok kijelölésénél külön gondot jelentett a délszláv állam és Románia közötti határ megállapítása. A két győztesnek tekintett fél magának követelte az egész Bánságot. A békekonferencián mindkét fél a maximális követelésekkel lépett fel. A Nikola Pašić vezette szerb küldöttség Fehértemplomtól 25 kilométerre, Versectől 30 kilométerre, Resicabányától 10 kilométerre, Temesvártól 28 kilométerre keletre, valamint északon a Maros mentén haladva egészen Lippáig kívánta meghúzni az SZHSZ Királyság és a Románia közötti határt. A románok ezzel szemben a Tiszáig és a Dunáig, gyakorlatilag az egész Bánátot maguknak követelték, egész Belgrádig. A vita során, természetesen a szemben álló felek a saját érdekeiknek megfelelően, felsorakoztatták az etnikai, gazdasági, történelmi és stratégiai érveket. Például a szerb küldöttség történelmi érvként felhozta, hogy a szerbek jóval a románok előtt, már a VI. századtól jelen vannak a Bánságban, valamint Temesvár az egykori vajdaságuk székhelye, szerb jellegű. A szerb érvrendszer másik alapját képezte, hogy a bánsági szerbek sokkal több tudóst és kultúraalkotót adtak, mint a románok. A legfontosabb stratégiai érv Belgrádnak, a délszláv állam fővárosának biztosítása volt. Egyébként az 1910-es népszámlálási adatok szerint az egész Bánsági régió 1.170.000 lakosából 272.000 szerb, 266.000 román, 251.000 magyar és 328.000 német volt**. Végül a békeszerződés északnyugat–délkeleti irányba meghúzva a határt megfelezte a történelmi Bánságot Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között, Magyarországnak meghagyva egy kis részt, a Maros és a jelenlegi hármas határ között. A wilsoni elveket sokadszorra megcsúfolva a magyarok és a németek nem számítottak.
Az egész Baranyát magába foglaló maximális szerb követeléseken felül felvetődött egy nyugat-magyarországi Csehszlovák–délszláv korridor megteremtése azzal az indokkal, hogy így elejét lehetne venni egy jövőbeli német–magyar együttműködésnek. A nagyhatalmak azonban ezt a mohó ötletet gyorsan elvetették. A szerb küldöttség fő célja Magyarországgal szemben az volt, hogy az akkor még abszolút magyar többségű Szabadkát megszerezze. Valós statisztikai adatokkal ezt a célt nehéz volt magyarázni, különösen, hogy a Szabadkától délre és keletre, a Tisza bácskai oldalán kétszázezer magyar élt egy tömbben. A statisztikai adatok csűrése-csavarása, hamisítása után a szerb indoklás szerint Szabadka és a Bácska nagyobbik részének a Szerb–Horvát Királysághoz csatolása után kb. ugyanannyi magyar kerül a délszláv államhoz, mint amennyi délszláv marad Magyarországon. A győztes nagyhatalmak elfogadták ezt az igényt.
A TRIANONI DÖNTÉS
A magyar küldöttség 1920. január 6-án utazott el Franciaországba, majd itt kapta meg a békeszerződés tervezetét. Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség nagy mennyiségű statisztikai adatokkal, térképekkel és egyéb dokumentációs anyaggal próbálta meg a nagyhatalmak képviselőit jobb belátásra bírni. Tíz nap múlva a döntéshozók meghallgatták gróf Apponyi Albertet, aki franciául előadott beszédét végül angolul és olaszul is összefoglalta. Ő Magyarország területi integritásának megőrzése mellett érvelt, de végső esetben az etnikai elv népszavazás útján történő figyelembevételét is elfogadhatónak tartotta volna. Ezt a maximális és minimális célt a híres Apponyi-beszédből kiragadott alábbi részlet is bizonyítja: „ …követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozóan, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményeinek, bármi legyen is az… A történeti Magyarország tehát Európában egyedülálló természeti, földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik…Területén sehol sem húzhatók meg természetes határok és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék.”
Részben az Apponyi-beszéd, részben a Gróf Teleki Pál földrajztudós, Magyarország későbbi miniszterelnöke vezette csapat által készített úgynevezett vörös térkép felkeltette Lloyd George brit miniszterelnök figyelmét, és Orlando olasz miniszterelnökkel együtt felvetették a kérdés újratárgyalásának lehetőségét. Ennek nem lett eredménye, mert a nagy háború után Közép-Európa a franciák befolyási övezetévé vált. Clemenceau francia miniszterelnök az utódállamok megerősítésében látta – a későbbi történések alapján hibásan – a tartós béke, a francia hosszú távú gazdasági, politikai, katonai érdekek védelmét és a Keletről fenyegető bolsevizmus feltartóztatását.
A magyar küldöttség eredménytelen, tegyük hozzá, reménytelen küzdelme után, mégis a békediktátum aláírását ajánlották a kormány számára. Magyar részről, szimbolikusan két nem túl fontos szerepet betöltött politikust jelöltek ki az aláírási ceremóniára. A Nagy-Trianon kastélyban 1920. június 4-én Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd államtitkár látta el kézjegyével a kényszerbékét, amely meghatározza még a száz évvel később élő minden magyar életét.
A HATÁRKÖVEK
A békediktátum II. szakaszának 27. cikke foglalkozott az új határokkal. A Magyar Királyság és a SZHSZ Királyság közötti határ megállapítását 13 pontban rögzítették. Ennek értelmében az új délszláv állam, Horvátországot nem számítva, 20 829 négyzetkilométerrel gyarapodott Magyarország rovására. Ez a korábbi magyar területeknek a 7,4%-a volt. A 29. cikk határozta meg, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmak határrendező bizottságokat jelölnek ki, amelyeknek feladata elvben az lett volna, hogy a helyszínen figyelembe vegyék a birtokviszonyokat, gazdasági kapcsolatokat és a közigazgatási határokat. A határrendező bizottságok jelölték ki a határköveket, amelyeket egymástól látótávolságra kellett elhelyezni. Ezek a bizottságok a déli magyar határszakaszon 1922 júniusától három éven keresztül működtek. Már a legelején, a magyar–román–délszláv hármas határ megállapításánál figyelmen kívül hagyták a helyi viszonyokat. A francia Meunier tábornok körző és vonalzó segítségével éppen egy kisbirtok közepére helyezte a hármas határt, annak három részre szakításával. Csak a déli határszakaszon 70 község területét és száz birtokos földjét vágták szét. A bizottságok ténykedésével kapcsolatban számos, még száz év múltán is közszájon forgó történet él, főleg a határ menti településeken élők között. De ez már egy másik történet…
_____________________________________________________________
*Az 1921-es SZHSZ Királyság által megtartott népszámlálási adatok alapján.
**A 1910-es magyar népszámlálási adatok alapján.
Felhasznált irodalom:
Dimitrije Boarov: Vajdaság politikai története, Forum, 2012
A.Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség, Magyarok a Délvidéken 1918–1947, Budapest, 2004
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, 2005
História történelmi folyóirat XXXII. évf., 1-2 szám
Rubicon történelmi folyóirat, 2005/6 szám
Rubicon 1997/2 szám
