A félbevágott szőlőtőke

Az idén a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulójára emlékezünk. Ezzel Magyarország elveszítette területének kétharmadát, vagyis 282 000 km²-ről 92 963 km²-re zsugorodott. A lakosság száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak Magyarország területéből 20 551 km² jutott.

Dr. Dobó Attila A trianoni békediktátum című könyvében olvashatjuk, hogy a délszlávok két változatot terjesztettek elő a magyar–délszláv határkérdésben. Az egyiket Pešić tábornok dolgozta ki. A. Sajti Enikő azt írja, hogy a Pešić-tervezet szerint a magyar–jugoszláv határ Lippától a Maros mentén húzódott volna a torkolatig, közvetlenül Szeged alatt, Szabadkától 15 km-re északra, és beletartozott volna Baja, Pécs, Szigetvár, valamint a Muravidék és a Muraköz is. Végül február 18-án magyar szempontból nézve ennél kedvezőbb javaslatot nyújtottak be a franciáknak. Eszerint Szeged, Baja, Szigetvár és Pécs Magyarország területén maradt, Mohács azonban továbbra is Jugoszláviáé lett volna. A másik változat Jovan Cvijić szerb földrajztudós munkája, aki részt vett a párizsi békekonferencián. A délszláv küldöttség többször is benyújtotta petícióját a területek megszerzéséért. A magyar–jugoszláv határmegállapító bizottság 1921. augusztus 1-én alakult meg Párizsban. A politikai határmegállapítást sikerült nyolc hónap alatt elvégezniük.

Suba János tanulmányában az áll, hogy a Dunától Szabadkáig húzódó határvonal megállapításakor a szerbek követelték Hercegszántót és Katymárt. Bejelentették igényüket a Hercegszántó–Baja– Szabadka vasútvonalra is. Végül a magyar félnek Szabadkánál 1600 holdat kellett kiürítenie, a szerbnek pedig 200 holdat. A határmegállapító bizottság működésének eredménye a magyar–jugoszláv határon 34 000 kataszteri hold volt, amelyet 1922 májusának végéig kiürített a szerb hadsereg. Hetven község területét vágták ketté, és száz birtokosnak szétvágták a birtokát. A jugoszláv határszakaszon az ideiglenes határt előbb karókkal, majd határkövekkel jelölték. Ezeket 300–400 méterenként kellett elhelyezni. A határkövek közötti töréseket határdombbal jelölték.

Nem volt ez másképp Királyhalma környékén sem. A falu nevét Ferenc József 1883-as látogatása után kapta. Az uralkodó ekkor megtekintette az árvíz sújtotta Szegedet, majd meglátogatta az ásotthalmi iskolát és az erdőőri szakiskolát. Ferenc József Szegedtől a 113-as vasúti őrházig vonattal utazott, majd hintón ment tovább Ásotthalomig. A látogatás miatt előbb a vasúti megálló, majd az itt kialakult település a Királyhalom nevet kapta. A névadást követően egyre több tanya épült a megálló köré, és az itt található területet szőlővel telepítették be.

Az első világháború idején Horgos–Királyhalma volt a település neve. Ez az időszak nagy megpróbáltatásokat hozott a falu lakosai számára. A férfiak a frontokon harcoltak, és a földműveléssel kapcsolatos teendők az otthon maradottakra szakadtak. A háború után szerbeket telepítettek a faluba, a magyaroktól pedig elvették a földjeiket.

A határvonal meghúzásával kapcsolatos egyik legenda szerint a határt eredetileg valamivel délebbre tervezték. Ennek alapján Bácsszőlősnek és Horgosnak Magyarországhoz kellett volna tartoznia. A legenda szerint a francia katonák annyira részegek voltak, hogy a határt Horgos közelében jelölték meg. Papp Ferenc királyhalmi lakos még emlékszik azokra a Trianonnal kapcsolatos történetekre, amelyeket a nagyapjától hallott.

– Abban az időben Királyhalomnak kevés lakosa volt. Ők főleg tanyákon éltek, napszámosok és parasztok voltak. A távoli rokonaimmal az is előfordult, hogy a házuk mögött vonult el a határvonal. Az ablakaik Magyarország felé néztek, az udvar pedig Vajdaság felé. Volt olyan eset is, amiről hallottam, hogy a határ mentén éltek parasztok, akiknek szőlőjük vagy földjük volt odaát is, az úgynevezett Szeged–Királyhalom részen. Annak idején ez a vidék Királyhalom néven szerepelt. A trianoni békeszerződés után ez a rész a Horgos–Királyhalom nevet kapta, a határ magyarországi oldalán található része pedig Szeged–Királyhalom néven szerepelt. A nagyapámtól hallottam, hogy azoknak a parasztoknak, akiknek a határ túloldalán is voltak földjeik, egy bizonyos ideig, a harmincas évek derekáig volt egy olyan lehetőségük, hogy átjárhattak megművelni a földjeiket, hazahozhatták a termést.

A második világháború közeledtével ez a lehetőség megszűnt. Azok, akiknek volt valamijük a határ túloldalán, elvesztették. Azok a határ túloldalán élők, akiknek itt volt valamilyük, azok is elvesztették a földjeiket. Amikor 1941 áprilisában a magyar hadsereg visszacsatolta Bácskát, kisgyerek voltam, és emlékszem rá, hogy azon az úton, amelyik most a falun keresztül vezet, megjelentek a magyar katonák. Ágyúkkal és fegyverekkel meneteltek, és a tanyasi emberek virágokat dobáltak rájuk, és borral kínálták őket. Az emberek nagyon örültek, mert azt hitték, hogy visszakerülhetünk az anyaországhoz. Aztán a változások lesújtották őket – mesélte Papp Ferenc. Azt is elmondta: a nagyapjától hallotta, hogy a mostani határvonal először 15–20 kilométerrel északabbra volt. Később a határvonalat lejjebb hozták. Bizonyos ideig kérdéses volt, hogy pontosan hol helyezkedjen el a határ. Azt mesélték neki, hogy ahogy haladtak a katonák, úgy húzták meg a határvonalat. A határ nemcsak családokat választott el egymástól, és földterületeket felezett meg, hanem némely sorokat, járásokat is. Az Aranysor egy része átkerült Magyarországra. Papp Ferenc szerint az Aranysor másik vége már akkor sem volt lakott terület, így a határ után itt már nincsenek is házak. A Hatöles úton vagy a magyarországi oldalon, a Kissoron sokkal többen laktak.

Trianonnal kapcsolatban arról is olvashatunk, hogy az újonnan megalakult államokat külön-külön is kötelezték a főhatalmak a kisebbségvédelmi szerződés aláírására. A kisebbségvédelmi szerződések tartalmazták a kisebbségek optálási jogát is. Ennek alapján az egyén dönthetett arról, fel kívánja-e venni az új állampolgárságot, vagy a régit tartja meg, azaz nem az új államok döntöttek arról, megadják-e az állampolgárságot. A. Sajti Enikő könyvében a következőket olvashatjuk: ,,Az optálás jogával élőket mind a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, mind pedig Magyarországon súlyos atrocitások érték. A délvidéki optált tisztviselőket például gyakran elbocsátották állásukból, sokakat az optálási határidő lejárta előtt mondvacsinált okokra hivatkozva kiutasítottak, ügyvédi irodáik élére szláv gondnokokat neveztek ki stb. Az anyaországi fogadtatás sem volt túlságosan barátságos, súlyos elhelyezkedési, egzisztenciális gondjaik voltak, vagonjaikat gyakran ide-oda tologatták a határon.” A menekültek között királyhalmiak is voltak. Erről így írnak a Délmagyarország 1934. december 7-ei számában:

,,Hat óra előtt két perccel futott be a röszkei vonat, és hozta az újabb menekülteket. (..) Öt zsúfolt kocsi hozta Martonosról, Horgosról, Apatinról, Királyhalomról a kiutasított családokat. Ezen a vonaton is rengeteg volt a gyerek, majd minden asszony csecsemővel a karján szállt le az esőben ázó perronra. A megérkező menekültek lelkes éljenzésbe kezdtek, amikor megállt velük a szerelvény. Éljenezték Magyarországot és hangosan hálálkodtak, amiért végre biztos talajra tehetik a lábukat, amiért végre megszabadultak a jugoszláv pokolból.”

Kiskunhalas Helyi Értesítője 1934. december 22-én egy királyhalmi menekültcsalád történetét osztja meg az olvasókkal:

,,A Jugoszláviából kiüldözött magyarok között van egy négytagú család, amelyet a szerbek a többiekhez képest szintén kifosztva dobtak át a határon, és a többi menekülthöz hasonlóan űztek ki télvíz idején meleg otthonukból. Ez a négytagú család Horgoson lépte át a trianoni határt, Pestre került és onnan érkeztek Halasra, hogy innen Balotán lakó rokonaiknál találjanak új otthont. Szerdán a városházán beszélgettünk Rózsa Mihállyal, akit feleségével és két gyermekével dobtak át a határon. Rózsa elmondta, hogy két héttel ezelőtt Horgoson keresztül dobták át, ő Királyhalmán földmunkás volt. Minden vagyona ott maradt, szobabútor és különböző holmijai, amik az ő számára mind értéket jelentenek. A szerbek csak három napra való élelmet engedtek nekik áthozni és két iskolás gyermekének pár ruhadarabját”. Arról, hogy hányan voltak a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságból érkező magyar menekültek, nincsenek pontos adatok. Számuk csaknem 40 000-re tehető.

A királyhalmi templom kertjében 2012-ben egy almafát ültettek el. A fa gyökere a nemzet összetartozásának jelképe, termése pedig a nemzet megújulásának szimbóluma. Azóta minden évben, június 4-én pirosló almák virulnak rajta, emlékeztetve az embereket arra, hogy ez a terület egykor magyar föld volt.