Mosolya őszinte, kacagása lánykás, alkata modellhez hasonlítható, kézfogása karakteres, karjai vékonyak, az ember elsőre nem is érti, hogyan üthetett tinédzser korában olyan erőseket. A bemutatkozás után annyit mond, tökéletes magyarsággal: jaj, a neveket ne kérjétek számon, jó? Mónika vagyok...
Jugoszláviában Monika Selešként ismerték, Szerbiában Моника Селеш, az Egyesült Államokban és a világ legnagyobb részén Monica Seles, Magyarországon Szeles Mónika: a ma élő leghíresebb magyar sportolóról van szó, aki tagja a Laureus Akadémia egyetlen magyar tagja. Vajdaság, legyen szó magyar vagy szerb ajkú egyénről, a kivétel, mivel ezen a területen nem kell a vezetéknév. A Mónika név hallatán itt mindenkinek a balkezes, kilencszeres Grand Slam-győztes Szeles jut eszébe, akit 19 évesen a hamburgi tornán hátba szúrt egy Steffi Graf rajongó, 24 évesen pedig elveszítette édesapját, mégis fel tudott állni, s visszavonulása óta népszerűsíti a teniszt, alapítványokat támogat.
A sportkedvelők közül ki nem emlékezne arra a Mónikára, aki két kézzel ütötte a tenyerest és a fonákot is, akinek remek lábmunkája volt, s akinek a bombaerős és pontos ütéseitől még a férfiak is tartottak (André Agassi: „Az ütései olyanok, mint egy gránátrobbanás. Veszélyes még a férfiakra nézve is. Aki nem hiszi, próbálja ki”).
Szeles Mónika csütörtök és hétfő között – a Magyar Teniszszövetség meghívására – Budapesten tartózkodik, mivel ő a díszvendége a magyar tenisz napjának.
Az utóbbi években Szeles többször is megfordult a magyar fővárosban: 2007-ben a magyar állampolgársági esküt a II. kerületben tette le. Édesapja és edzője, az 1998-ban elhunyt Károly, napilapunk elismert karikaturistája volt. Ő hozta Olaszországból az első ütőt Mónikának, egy könnyűt, egy olyat, amivel Björn Borg is játszott. Szerepe óriási volt Mónika pályafutásában: amikor a lánya megunta püfölni a labdákat, Károly pár tollvonással Miki egeret és Goofyt firkantott a labdákra, így mindjárt érdekesebb volt az edzés. Amikor késő este és éjfél körülre kaptak terminust a teniszpályákra, az énekes és szövegíró Đorđe Balašević segített: átengedte a saját teniszpályáját az ifjú tehetségnek.
Szeles Mónika már fiatalon is igyekezett kerülni az újságírókat, és a hamburgi tragédia után ez még jobban fokozódott, de a napilapunk és a közte kialakult barátságra való tekintettel, és a Magyar Teniszszövetségnek köszönhetően, készségesen válaszolt a Magyar Szót képviselő újságíró kérdéseire.
• Azt tudjuk, hogy Ön azért választotta a teniszt, mert Zoltán is ezt a sportot űzte. De neki miért esett erre a választása?
– Ez jó kérdés, majd megkérdezem tőle… Tényleg nem tudom, de gondolom, hogy a társasága vitte oda, barátok miatt ment, én pedig azért, hogy együtt legyen a család. Jugoszláviában abban az időben nem volt népszerű a tenisz a lányok körében, nagy szerencsém, hogy a nyolc évvel idősebb bátyám, aki jelenleg nem él messze tőlünk, és van egy saját vállalkozása, ezt a sportot választotta.
• Károly hármasugró és karikaturista volt, a teniszről nem sokat tudott, de óriási halom könyvet, folyóiratot gyűjtött össze, és azokat bújta, hogy Ön sikeres legyen. Azt mondta, hogy a kulcs a térdekben van, ha jó a rugózás, a legideálisabb pontban tudja megütni a labdát. Nincsenek térdproblémái?
– Az élsport megviseli a szervezetet, nekem a térdeimmel nem, inkább a lábammal, a talpammal voltak gondjaim, néhány meccset fel is kellett adnom. Apukám szavait álmomban is hallottam, hogy még alacsonyabbra ereszkedjek, és úgy üssem meg a labdát. A meccsek után jóindulatúan mindig megjegyezte: pár ütésnél lehetett volna még alacsonyabban a súlypontod… Persze tudtam, hogy igaza van, annak ellenére, hogy ő a teniszt valóban a könyvekből tanulta, sose játszott.
• Tinédzserként haza akart menni a Bollettieri Akadémiáról, mivel megpróbálták kierőszakolni, hogy a kétkezes ütések helyett egykezesek legyenek.
– A 10–14 éves kislányok nagyon érzékenyek, s én egy olyan furcsa helyzetben voltam, hogy szüleimmel havonta egyszer tudtam telefonon beszélni, angolul még nem beszéltem jól. Nagyon hiányoztak a szüleim, s amikor apu hívott, hogy jönnek az akadémiára, akkor megnyugodtam.
• Mindig elmondta, hogy a győzelemért játszik, nem a pénzért. Amikor megtörtént a tragikus esemény Hamburgban, a tornát nem szakították meg, hanem végigjátszották. Hogyan reagált erre?
– Amikor a hamburgi eset megtörtént, és ezalatt most a késelést értem, és azt, hogy befejezték a tornát, nagyon gyorsan rákényszerültem arra, hogy felnőjek. 19 éves voltam, mindent át kellett értékelnem, újra kellett gondolnom. Nem szeretek visszaemlékezni azokra a számomra sötét időkre, amelyek miatt egy új korszak kezdődött az életemben.
• 1994-ben az édesanyjával letették az amerikai esküt, és útlevelet kaptak. Mindez csak azért történt, hogy ne legyen gond az utazással, a vízumok beszerzésével?
– Őszinte leszek, de nem tudom, olyan régen volt. Gondolom, hogy igen, de néha azt sem tudom, hogy múlt héten melyik városban voltam, nemhogy mi és miért történt húsz évvel ezelőtt.
• Már akkor megfordult a fejében, hogy az Egyesült Államokban lesz az otthona?
– Nagyon sokat utazok, így nem mondhatnám, hogy Sarasota az otthonom. Egyhuzamban két hetet szoktam eltölteni a mostani otthonnak tartott házban. Tudom, hogy a következő pár évben el kellene döntenem, hogy hol lesz az otthonom. Habár, ha belegondolok, miért kellene, ráérek még erre, nem?! Pesten is élnek rokonaim, sűrűn megfordulok a városban, és Újvidékre is egyre többször látogatunk. Mindkét várossal egy problémám van csak: a látogatások végén mindig pluszkilókkal indulok vissza.
„A gondolatok legtöbbször magyarul jutnak eszembe”
• A hamburgi késelés és az édesapja 1998-as halála után is komoly gondjai voltak a kilókkal. Az alakjából ítélve ez már a múlté.
– Szerencsére igen, most, ha fel is szedek pár kilót a pesti vagy az újvidéki látogatások során, azt egy-két hét alatt leadom.
• Az utóbbi években a korábbi világsztárok vagy edzőként kerültek vissza a tenisz világába, vagy szakkommentátorként. Önt miért nem látjuk a nagy tornákon, a Grand Slam-viadalokon?
– Amíg profi voltam, addig természetesen igyekeztem jelen lenni, de amikor bejelentettem, hogy felhagyok az aktív pályafutással, és befejezem, akkor döntöttem, hogy most egy másik élet kezdődik a számomra. Ami nem jelenti azt, hogy nem teniszezek, hiszen járok bemutatókra, és emellett a közeli akadémiára járó fiatal lányokkal is játszok. Egy dolog mindennap vagy minden másnap teniszezgetni, és egészen más naponta hat órán át edzeni.
• Milyennek látja a mai teniszt ahhoz viszonyítva, amilyen az 1990-es években volt?
– Furcsa, hogy akkor a tinédzsereké volt a világ, Hingis, Capriati és én is nagyon fiatalként értünk el sikereket, most pedig inkább a tapasztaltabb játékosok gyűjtik be a trófeákat, mint például az 1981-ben született Serena Williams vagy az 1982-es születésű Li Na, aki legutóbb Ausztráliában nyert Grand Slam-tornát. Serena ellen még játszottam, az utána következő generáció ellen azonban már nem, így nem is tudnám összehasonlítani a két korszakot.
• Amikor világranglista-éllovas volt, akkor is megemlítette, hogy egy napon szeretne színészkedni, de az sokkal nehezebb, mint a tenisz. Még mindig így gondolja?
– Ezt nem tudom, mert a színészkedés, kivéve néhány reklámfilmet, kimaradt az életemből. Erre inkább azt felelném, mikor az ember fiatal, akkor sok mindent mond, sok mindenről álmodik…
• Több könyve is jelent már meg, és az idén is készül kiadni egy újat. Az írás ad lehetőséget az önkiteljesedésre?
– Mindig is nagyon szerettem írni, közel állt hozzám. Szeretem a novellákat, amelyek valamilyen téren kapcsolódnak a sporthoz. A gondolatok legtöbbször magyarul jutnak eszembe, ami annak tudható be, hogy magyar iskolába jártam és édesanyámmal is az anyanyelvemen beszélek. De a magyar mellett angolul, szerbül és franciául is jutnak eszembe dolgok. Akadémia címmel egy sorozatot írok, és az első részek már készen is vannak. A sorozat a sport napos és árnyoldalát mutatja be.
• Amikor véget ért a sportpályafutása, elkezdődhetett az élete, s már nem kellett városról városra járnia, kipakolni, bepakolni. Kipróbálta az ejtőernyőzést, és a cápák közé is lemerészkedett egy ketrecben. Ezek is meghatározó élményei voltak az életének, vagy csak engedett a pillanatnyi hóbortnak?
– Igen, ezek mind abban a pillanatban adódtak, és nem akartam veszni hagyni a lehetőséget. A cápás dolog Dél-Afrikában történt, Navratilovával játszottam egy bemutató mérkőzést, s utána mindkettőnkön megmutatkoztak annak a jelei, hogy hiányoznak azok a pillanatok, amikor húszezer ember előtt léptünk pályára. Végül a cápák közé merüléssel igyekeztünk pótolni annak az érzésnek a hiányát.
• Novak Đoković említette, szeretné, ha egymás ellen játszanának. Vállalná a fellépést?
– Nem tudom, Novak ezt hogy gondolja, mivel biztos vagyok benne, hogy 6:0, 6:0 lenne az eredmény a javára, s annak is örülhetnék, ha egy pontot sikerülne nyernem. A viccet félretéve, állok elébe, egy jótékonysági mérkőzést szívesen játszanék vele Belgrádban vagy Újvidéken.
• Szokott-e tenisszel álmodni, vagy egy emlékezetes mérkőzés visszaköszön-e néha az álmában?
– Nem szoktam, sőt ha megkérnek, hogy meséljem el egy régi mérkőzésemet, azt sem tudom. Nem emlékszem már rájuk. Nálam úgy működött ez a dolog, hogy amint vége volt a találkozónak, én mentem tovább, lezártam és el is felejtettem. Apuval párszor elmondtuk a véleményünket egy-egy mérkőzésről, de miután meghalt, onnantól kezdve senkivel nem beszéltem a mérkőzések után. Érdekes, hogy egy-egy torna végén apuval inkább az volt a téma, hogyan lehetne forradalmasítani egyes dolgokat a teniszben. Hozzá közel álltak ezek a gondolatok, a munkájából kifolyólag, mivel mindig azon törte a fejét, hogy a karikatúrája is minél találóbb legyen.
• Ha kifoghatná az aranyhalat, lenne három kívánsága?
– Egy lenne: az, hogy apukám éljen és velem legyen.
• Világelső volt, sok pénzt keresett, az élete azonban tele volt megpróbáltatásokkal. Meg tudná nevezni pályafutásának a tanulságát?
– A fiatalok esetében a lényeg, hogy szeressék azt a sportot, amelyiket űzik, mert különben nagyon komplikálttá válik az életük. Az élethez kell egy adag szerencse, s nekem az volt a legnagyobb, hogy apukámmal nagyon sok dologban egyetértettünk, én szerettem teniszezni, ő szeretett engem tanítani, és élveztük, amit csináltunk. A mi esetünkben a család eldöntötte, hogy megpróbál belőlem sikeres teniszezőt nevelni. Amikor a szülő jobban akarja a sikert, és a gyerek annyira nem rajong a sportért, akkor abból csak ritkán születnek jó dolgok. De van ellenpélda is, neveket nem szeretnék mondani, de volt néhány jómódú család, ahol a gyereknek sikerült elviselnie a rá nehezedő nyomást, s végül szép karriert futott be.
Annak nagyon örülök, hogy az embereknek úgy jutok eszébe, mint egy olyan személy, aki az akaratának köszönhetően talpra állt. Légy boldog! Apu mindig ezt mondogatta, s hozzátette, nem muszáj a teniszben, lehet másban is. Neki volt igaza. Boldog lettem.
„A falfestmény fantasztikus”
Minden itt kezdődött el: Marija Jevtić és Nenad Jelovac műve a Balzac utca 26-os szám alatt. Alkotói a New Point of Culture egyesület tagjai, akik a jövőben is készítenének hasonló falfestményeket más híres újvidéki polgárokról (fotó: Ótos András)
• Édesapjáról utcát neveztek el Újvidéken, és a Balzac utca 26-os szám alatt, ahol először ütögette a falnak a teniszlabdát, egy falfestmény látható. Ezek előhozzák a régi emlékeket?
– A falfestmény fantasztikus, s azért is örültem neki, mert mindenkinek egy jó példa, hogy a karrier bárhol kezdődhet, még a legmostohább körülmények között kezdő fiatal is elérhet szép eredményt. Sokan tévedésben élnek, mert nem muszáj a jó ütő, a jó klub. A falra visszatérve, az életem egyik meghatározó része volt és maradt is: nagyon sok, iskola előtti kora reggelt töltöttem vele szemben a labdát ütögetve. És ahogy a könyvemben írtam is, mai napig hálás vagyok a szomszédoknak, akik sose jelentettek fel csendháborításért. Hogy azért, mert valamennyien nagyot hallottak, vagy azért, mert nagyon rendes emberek voltak, azt nem tudom… Tavaly szeptemberben személyesen is megnéztem a falat, nagyon megható érzés volt. Újvidékhez elsősorban a teniszélmények, edzések kötnek, és a gyerekkori évek. Negyvenéves fejjel visszagondolva Újvidékre, csak pozitív emlékek maradtak meg bennem, a család, valamint az iskola is, azonban a sok verseny miatt az óralátogatásaim száma jelentősen csökkent. Akkor még nem is gondoltam, hogy a tenisznek köszönhetően körbejárom a világot, de szerencsém is volt, és apukám is hitt benne, hogy ez sikerülhet.
Senna és Mónika
Az 1993-as hamburgi késelés után Ayrton Senna Formula–1-es pilótával hosszasan beszélgetett. Ahogy egyik nyilatkozatában mondta, Senna nagy kedvence volt, felnézett rá, és az autóversenyző közvetlen is volt a nála 13 évvel fiatalabb Szelessel. Mindketten a világ legjobbjai voltak, s van még egy dolog, ami összekapcsolja őket: Szelest 1993. április 30-án szúrta hátba Günter Parche, Senna pedig egy évvel és egy nappal később, 1994. május 1-jén szenvedett halálos kimenetelű balesetet. Ahogy a hamburgi tornát is folytatták, a San Marinó-i Nagydíjat sem szakították meg Senna balesete után (habár az F1 szabályai szerint, ha haláleset történik, akkor a futamot meg kell szakítani), mivel a szervezők azzal érveltek, hogy amikor kivették az autóból, Senna még mutatott életjelet. Mindkét eset hűen bizonyította a szervezők pénzéhességét.
Szeles Mónika névjegye
Született: 1973. december 2., Újvidék
Magassága: 178 cm
Jelenlegi lakhelye: Sarasota, Florida, Egyesült Államok
Pályafutása: 1989 februárjában debütált a profik között. 178 héten át vezette a világranglistát (először 1991. március 11-én), 53 tornát nyert meg (9 Grand Slam-győzelem, Australian Open (1991, 1992, 1993, 1996), Roland Garros (1990, 1991, 1992), US Open (1991, 1992)). 595 győzelem és 122 vereség áll a neve mellett, ami 82,92 százalékos eredménynek felel meg. A 2000-es olimpián egyéniben bronzérmes volt. A pénzdíjakból 14,89 millió dollárt gyűjtött. 2008 februárjában jelentette be, hogy befejezi profi pályafutását.
