A magyarkanizsai önkormányzat vendégeiként február 16-ától 24-éig a városban töltötték fő próbahetüket az Udvari Kamaraszínház tagjai, hogy aztán az ősbemutatót is itt tartsák meg a helyi közönség előtt. Az Andrási Attila által írt és rendezett, a száz évvel ezelőtti történelmi eseményeket feldolgozó előadásra a felnőttek mellett diákok is kíváncsiak voltak, bár a történelmi jártasságot és tudást nem ártott nem otthon hagyni azoknak, akik végigülték a két és fél órás, két felvonásból álló előadást. A társulat Tizennyolc című előadása a nagy háború utolsó évében játszódik, és a Magyar Királyság utolsó három napját mutatja be. Olyan, a színvonalat garantáló színészeket vonultattak fel, mint Boros Ádám, Dóczy Péter, Incze Máté, Kákonyi Tibor, Kálló Béla, Krizsik Alfonz, Lénárt László, Pelsőczy László, Stelly Zsófia, Szorcsik Kriszta. Az ilyenfajta előadások azok, amik gondolatébresztőek lehetnek, átitatva megannyi új kutatás eredményével, mert ahogy azt Andrási elmondta, sok munka fekszik a Tizennyolcban. Egy komoly, a történelem iránt érdeklődőknek való csemegét kínáló, a tanulni vágyóknak pedig ösztönző ősbemutatót láthatott, aki megnézte a figyelmet magának kikövetelő színielőadást. Az író, rendező magyarázta meg a miérteket.
Korántsem az önfeledt szórakozásról szólt ez az este, annál inkább a tudás iránti vágyat ülteti el az emberekben ez az előadás, ami új megvilágításba helyez néhány eddigi tényt, de aktualitása mégis van.
– Az Udvari Kamaraszínház annyiban szórakoztat, amennyiben az elkerülhetetlen. A mi előadásaink elsősorban tanítani akarnak, nem vagyunk szórakoztató színház, ez nem is célunk. De az élet állandóan ismétli önmagát, így a történelem is. Nyilván azok a formák, amelyek száz évvel ezelőtt forogtak vagy történtek, azok máig hatnak. Nyilvánvaló, hogy a monarchia felbomlásának hatását látjuk a városainkon, két-három nemzedék alatt épült ki a városaink arculata, lényegében az ipar is és minden ami máig meghatározza épületeinket. Azóta praktikusan egy lecsúszó periódusban vagyunk. Ha a korok értékét megmutatja az építészeti érték, akkor ha végignézünk a városainkon, látjuk, hogy melyik az az értékes időszak. Annak az időszaknak a megszűnése módfelett érdekes, főleg akkor, ha közben drámai fordulatokkal is telített. Ahogy Shakespeare az őt megelőző évszázadból írta a drámáinak egy jelentős részét, ugyanígy kell nekünk is foglalkozni a mi magyar és a közép-európai történelemmel. Nagyon nehéz ugyanis szétválasztani ami Horvátországban, Felvidéken, Lengyelországban, Ausztriában történik, ez összefügg. Ez egy szövődmény, úgyhogy emiatt döntöttem úgy, hogy a százéves évforduló alkalmával színre viszem ezt a darabot, másrészt nekünk, az utódoknak látnunk kell, hogyan éltek és mit tettek az elődeink.
Miért éppen 1918-at emelte ki, hisz megannyi jeles dátumunk van. Új kutatás eredménye az, amit a széles közönség elé akart tárni?
– Majdnem húsz éve kutatom ezt az időszakot, és folyamatosan olyan könyvekre bukkan az ember, amik alig élnek a köztudatban és nem is lehet könnyen hozzájuk férni. Megemlíteném Horváth Jenő Millenniumtól a Trianonig című könyvét, amit 1938-ban adott ki. Ez az úriember egy rendkívüli tudású személy, a könyve olyan, mint egy krimi, nem lehet letenni. 2004-ben 2000 példányban kiadták. Nem lehet beszerezni a könyvet. Itt van továbbá Kozma Miklós Összeomlás című könyve, ami szintén eltűnt, itt-ott lehet megszerezni, de a legutolsó kincs az Lukasich tábornoknak az óráról órára pontosan leírt eseménye. Ő a budapesti katonai körzet parancsnoka volt, az alatt nem a város, hanem Kassától Újvidékig és Dombóvártól a Tiszáig értendő. Ebből a leírásból egy példányra leltünk a levéltárban, mivel ‘45-ben elégették őket. Ott találtam meg, hogy az ún. Lánchídi csata, amikor a katonaság rálőtt a tömegre, az provokációra való reakció volt, mert a provokátorok rálőttek a tüntető tömegről a katonaságra és a sortűz természetes válasz erre. Egy egész krimit kaptunk, amikor a könyvet elkezdtük bújni. A darabban Szurmay és a Lukasich össze van gyúrva praktikusan, mert ez nem dokumentumdráma. De ráleltünk arra is, hogyan tervezték Tisza István meggyilkolását. Igaz, ez ‘16-ban történt, de ezt összevontuk. Hogy miért éppen 1918? Én Szabadkán születtem, Szabadkán húsz év alatt épült ki a városközpont, két év alatt épült fel a városháza. Egyértelmű, hogy ’18-ban váltottuk a birodalmi létet gyarmati alárendeltséggé.
Mit akar adni a mai kor emberének ez az előadás?
– Nagyon sokan vagyunk, akik megpróbálunk felnőni eleink legjobb erényeihez, de ehhez meg kell azokat mutatnunk. Mi ezt tesszük az Udvari Kamaraszínházban, illetve megmutatjuk azt a korszellemet, ami elvezeti Európát a megszűnésig. A történelem a jelenünket eredményező múltunk. Ha górcső alá vesszük a jelenünket és a múltunkat, láthatjuk, hogy az első világháború eredménye az, hogy Közép-Európában megszűnt a hatalom, megszűntünk hatalmi tényező lenni, már csak külső hatalmak játékszerei lettünk. A második világháborúban viszont egész Európa megszűnt, mint hatalom. A jelenben Európa régmúltját próbálják eltörölni.
Mi Önnek Európa?
– A görög-római kultúra, a kereszténység, ami számomra meghatározó. Ennek két dátuma van, hogy ez kialakulhatott: kahlenbergi és a poitiers-i csata. ’18-ban a kahlenbergi csata eredménye szűnt meg, ma pedig a poitiers-ié. Ma Franciaország el van árasztva migránsokkal, más vallású népességgel, melynek sokkal nagyobb a népszaporulata. Döbbenet: Versailles-ban a franciák kisebbségnek számítanak. Tizennyolc Európa eltűnésének dátuma, itt láttuk a károlyistákat, Linder Bélát, aki mattrészegen, apja vállán érkezett Szurmay Sándorhoz, egyedül nem volt képes átvenni a hadügyminisztériumot.
Láttunk olyan színészeket fellépni, akiket csak ritkán. Például Szorcsik Krisztát vagy Kálló Bélát.
– A mai kor szelleme megköveteli, hogy állandóan a gazdagságról meg a pénzről beszéljünk. Viszont nem csak egy bizonyos mennyiségű pénz van egy bizonyos területen, hanem bizonyos mennyiségű adottság, tehetség is, és azzal is gazdálkodnunk kell. Nagyon nagy bűn a tehetséget mellőzni, azt óvni kell, nem csak a színházban, minden más területen is. Minden tehetség nélkül pusztán gazdagságban élni, nem biztos, hogy maga a boldogság! Ahhoz kell még valami: a megfoghatatlan, az meg Isten ajándéka. A tehetségekben megjelenő kegyelem.
A megfogható pedig táptalajra talált itt, Magyarkanizsán.
– Az előadás színrevitelére Magyarország kormányától kaptuk a pénzt, de a magyarkanizsai önkormányzat biztosította a szállást, az étkeztetést nekünk. A színházunk több, mint 160 helyszínen játszott már, és ezt folytatjuk. Most Devecserre megyünk, utána Hódmezővásárhely és Budapest következik. Magyarkanizsát Délvidék kulturális fővárosának, sorsszerűen a művészet központjának érzem.
Lesz-e Tizenkilenc vagy Húsz című előadás?
– Minden bizonnyal, különös tekintettel Balassagyarmatra, ahol a lakosság kiverte a cseheket.
