Végig a Cicót vártam. Minden reggel kimentem, és hívtam, a végén már meg is haragudtam rá, a fene egye meg a macskát, ha nem jön.
– Mit hívod, itt nyávog előtted – mondta a testvérem. Azt hitte, bolond vagyok, hogy nem veszem észre, csakhogy én nem ezt a Cicót kerestem, hanem egy másikat, a törött gerincűt. Emlékeznie kellett rá, mert mind a ketten nagyon megsirattuk. Egyszer volt csak szabad csokit adni neki, amikor ott feküdt apa régi pulóverén a háromszög hátával. A testvérem ki se jött, egyedül vittem a legfinomabb falatot, és ahogy megláttam a macskát a meleg rongyok között, rögtön tudtam, hogy sose volt még olyan jó helye, mint akkor.
De nemcsak őt vártam akkor decemberben. Kellett volna jönnie valami másnak is, ami régen mindjárt az első jelre ott termett, most meg már nem lehetett sehogy se előcsalni. Valami színnek esetleg, egy objektívnek, minden sárga lesz és meleg tőle. Úgy képzeltem, hogy majd a Cicó hozza ezt is, ott lesz a szájában, mint egy döglött egér, ami feléled a szabadság első lehetőségére.
Kerba is csak nézett, fura lehetett neki, hogy cicózok, de nem érdekelte annyira, hogy megpróbálja megfejteni. A Kerba nem olyan, akit érdekel valami, ami nekem gyerekkoromban volt, Cicóm. Megfogta a macskát, a kezembe adta, és átkarolt így, Cicóstul, mert mostanában igyekezett kedves lenni. Megsajnáltam a cicát, ahogy meghallottam a dorombolást meg a fázós prüszkölést, és onnantól kezdve nem hívtam a régit. Különben is láttam már, csak addig nem ismertem be magamnak, hogy hiába mondom, hogy cicc, meg hiába rázom a szalámis zacskót is, mert most ez a szegény kis Cicó van csak, amit itt szorítok az állam alatt.
Én jöttem rá utoljára, hogy a régi karácsonyokba nem lehet visszamenni. Amit várok, azt hiába várom, mert a macska meghalt, az objektív meg vele veszett. Nincs átjárás, ehhez kéne valahogy tartani magamat, de bennem még nem zárult le soha semmi.
Azért van itt a Kerba is, mert neki is hagytam egy lyukat, hogy vissza bírja gyömöszölni magát, ha akarja. Most meg úgy ölel itt a macskával, olyan biztonságban, mint aki soha el se ment. Nem tudja, hogy én már csak a halódó állatok helyén látom magunkat, ahogy esszük a rossz csokoládét, amit a szánkba adnak, mint a betegeknek.
A vége már megvan, és ott kell keresni a pulóveren. Nem lehet itt hinni. De ha mégis lehetne, akarnám, hogy az ölébe vegyen, és megcsókoljon csupa kedves helyeken, a fejem tetején, a homlokomon, az arcomon, ringasson, amíg én butaságokat súgok a fülébe, olyanokat, amik a lelkemet mostanában megülik, macskákat, karácsonyokat, végeket, mert ez mind ugyanaz a dolog, ez a három, ez mind a Cicó nekem.
Nyitókép: pixabay.com
