Ózsvár Péter magyarkanizsai keramikusművész alkotásaiból nyílt kiállítás október 20-án este, a községnapi rendezvénysorozat záróakkordjaként.
Ózsvár Péter községnapi kiállításának megnyitója (Puskás Károly felvétele)
Az ismerősei körében Agyag Petiként emlegetett alkotó Tófenék-mellék című tárlatára bizony sokan voltak kíváncsiak, akik a Dobó Tihamér Képtárban tekinthették és tekinthetik meg a továbbiakban is, egészen november hatodikáig a különleges kerámiákat. Az est fényét nagyban emelte Fejős Csilla megnyitóbeszéde és az a zene, amelyet Bakos Árpád, Bakos Réka, Nyers Lehel és Asztalos Alfréd könnyekig hatóan játszott. Az ördögfejek, marhaszarvak és a kishomoki, magyarkanizsai meg egyáltalán a délvidéki megformázott élet között Ózsvár Péter keramikus, agyagműves a legapróbbaktól az egészen nagy tárgyakat is felvonultatta a kiállításon, amelynek darabjai egyértelműen asszociációkat is keltenek, egyebek mellett éppen ettől annyira különlegesek.
Ki az az Ózsvár Péter?
– Keramikus vagyok, agyaggal foglalkozom majdnem negyven éve.
Foglalkozását tekintve is keramikus, és otthon is különleges dolgokat alkot, ez hogyan alakult ki?
– Teljesen véletlenül keveredtem a kerámiai középiskolába, időközben azonban rájöttem, hogy ez az a dolog, ami engem leginkább érdekel, amiben ki tudok teljesedni. Megnyugtatásképpen is hat rám, ugyanakkor én ezt játszom, ez az én játékom.
És mivel játszik? Mert a kiállítás tárgyai között jó néhány forma, állat felbukkan.
– A legegyszerűbbekkel kezdtem. Fogtam a kanizsai agyagot benn, a cégben, és azzal dolgoztam, fajansztechnikával, majd később megpróbálkoztam mással is, például sókerámiával, fekete kerámiával, ami a mi vidékünk ősi kerámiája.
Ha már a kanizsai agyagot említi, elsősorban a helyben fellelhető anyagokkal dolgozik. Ebből következtetve fontos önnek a kanizsaiság.
Helyi színek a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtárban (Puskás Károly felvétele)
– Többen is mondták már, hogy én egy bácskai agyag vagyok, aki ideégett, bele van gyökerezve az itteni földbe. A madaraim is például mind nehezek, súlyosak. Én itt próbálom megtalálni a szépséget. Nem azt mondom, hogy nem kell elmenni, megnézni más tájakat, nekem azonban itt az életem. Örülök is, hogy itt élek, mert itt el lehet csendesedni, és az emberek is úgy élnek, hogy ne csak a rohanás legyen, hanem annál valami több is.
Mennyiben térnek vissza a műveiben a helyi jellegek?
– Kishomokon születtem, ám gyerekkoromban már sokat voltam a nagymamámnál Kanizsán. A Járáson látottak térnek vissza abban, amit csinálok. Állandó kincskeresésben voltunk, mint minden gyerek.
Pedig azt mondják, a Járás egy kietlen, már-már sztyeppés terület, mégis vannak, akik megérzik annak zsongását.
– Mi már akkor is tudtuk, hogy ez több annál, mint aminek látszik. Aztán később rá is jöttem, mivel hol álmaimban jönnek vissza, hol pedig ki is mondjuk és látjuk is, hogy mindez igen fontos része az életünknek. Szeretem a variációkat. A meglévő munkáimat is állandóan variálom, történeteket alakítok ki belőlük, ugyanakkor úgy is születnek, valamiféle történetből, formában megkövülnek a szóból, a gondolatból.
Milyen egy ilyen történet, melyik a kedvence?
– Például a tehenek. Amikor visszagondolok a gyermekkoromra, amikor még volt csorda, és csak azt látta az ember, hogy egy nagy porfelhő és rengeteg szarv meg fej közelít.
Ritkán látni, és környezetünkben csak önnél tér vissza az ördögfej.
– Sokat jártunk a Tiszára, ahol nézegettük. Sokan csak akkor látják, ha beleáll a talpukba. Én a formáját szerettem meg, azt, hogy mennyire harmonikus. Felnagyítottam egy fatuskó méretére. De vannak olyan dolgok is, amiket szeretek megvariálni. Gyermekkoromban Kishomokon, ahol nem volt templom, én elképzeltem, hogy milyen lenne, és meg is alkottam. A Járás közepére, hova máshova? Egy madártemplomot készítettem. Tófenékben vagyunk, csak ha elnézünk tőlünk nyugatra, egy nagy partot látunk, mi meg lenn vagyunk.
Akkor mi jó helyen vagyunk?
– Szerintem nagyon jó helyen, én legalábbis úgy gondolom, nem is tudom, tudnék-e jobb helyen lenni.
