Az első kótyagos állapotára mindenki emlékszik, a kóválygó fejben is maradnak emléknyomok erről az élethelyzetről. A felnőttek mulatságain gyakran megkínálják a gyerekeket tömény itallal, aminek általában az első korty után köhögési roham a vége. Gyerekkori élményem a példa rá, hogy alkohol nélkül is kótyagossá válhat az ember fia.
Felsőhegyen a hetvenes években még üzemelt a Csetle szódás. A cégtáblán a tulaj neve mellett ez állt: „Sodara – Szódás”. Amit mi suttyó kölkök érthető formában olvastunk le: Szódára – Szódás.
Ez a Szódára – Szódás gumikerekű lovas kocsival hordta szét a faluban a vastag falú üvegekbe töltött szódavizet. A szikvízüvegek rácsos deszkakeretben utaztak, mi meg a szomszéd Toncsi barátommal felkéredzkedtünk a kocsira, segíteni szétvinni a faluban a szódát. Jutalmunk jóféle „Csetle-szokk,” gyümölcsízű szirupokból szódavízzel kevert, pezsgő üdítő volt.
Menet közben a lassan döcögő kocsin kétliteres üvegből iszogattuk a szódát. Mire körbejártuk a falut, elfogyasztottunk vagy két üveggel. A túra vége felé már imbolygott velünk a fogat, egyre kapaszkodtunk, hogy le ne essünk a bakról. Amikor pedig leszálltunk a kocsiról, bizonytalan lépésekkel, mint két dülöngélő részeg botorkáltunk hazafelé. Szabályosan berúgtunk a szódától! A szódavízből felszabaduló szén-dioxid a gyomor falán a vérbe jutva bódultságot okozott, de csak jóval később, a biológiai egyetemi tanulmányaim idején ismertem meg a folyamat részleteit.
