Nem biztos, hogy mindenkinek nagyszerűen sikerültek a mögöttünk hagyott ünnepnapok. De talán arra jók voltak, hogy lassítsunk a tempón. Már a hetvenes években is közhelynek számított például a „rohanó világ”, a „napi hajsza”, „a felgyorsult élet”, de ma sem tudjuk sokkal jobban kifejezni nyelvünkkel azt az életformát, mely időközben még inkább elhatalmasodott felettünk s ragadott magával még nagyobb tömegeket.
Rohanunk otthon, az utcán, a közlekedésben, a munkahelyen. Kevés az idő, sok a határidő. Felgyorsultak a gépek is körülöttünk, az internetnek hála pillanatok alatt a világ túlsó végén járhatunk, vagy elég csak felnéznük az égre, s egykettőre elhúzzák a csíkot a repülőgépek, majd újabbak tűnnek fel.
Mindinkább hiszem, hogy ez a ritmus, ez a tempó nem emberi, s talán épp ebben rejlik sok rövid élet titka.
Az ünnepek mégis talán jók voltak arra, hogy kicsit behúzzuk a féket, és emberibb léptékkel éljük az életünket. Hogy észrevegyük a havas táj illatát, a szomszéd magányát, akár kiskutyánk édes ragaszkodását. Vagy a tévében azt a műsort, amiben két perc után sem történik látványos cselekmény, balhé, akció, s mi mégsem kaptunk a távirányító után. Mert kissé sikerült a felszín mögé bújni, értelmezni, elmélyülni, gondolkodni. Élni.
