A dél-francia Alpokból hazatérőben Nizzában töltöttem el egy kellemes fél napot. A –15 utáni +15 egyenesen a sétány előtti strandra csalogatott, ahol nekivetkőzve napoztam. Fürdőzők is akadtak, hovatovább alkalmi úszómaraton zajlott éppen, igaz, ezek a vasemberek neoprén ruhában szelték az azúrpart gyöngyszemének vizét. Újfent megállapítottam, ha valaki mellemnek szegezné a kérdést, „melyik európai városban élnék legszívesebben”, Nizza a szűk élmezőnyben lenne. Még francia nevének (Nice) angol jelentése (szép) is mintha azt sugallná, itt érdemes „fészket rakni”.
Szombat lévén a sárgamellényesek menetrendszerűen aktívak voltak. Midőn délután a központban vonultak, egy hölgy szólított meg, kérdezvén, a szervezők egyike vagyok-e, bizonyosan azon logikából kiindulva, hogy citromsárga sídzsekim ennek jele lehet. Fejcsóválva mondtam, csak méla bámészkodó vagyok én is.
Két perc sem telt el, egy korosabb, már meglehetősen illuminált illető kopogtatta meg a vállam, valami olyat motyogva – már amennyire a részegségében akadozó nyelvű franciát érteni véltem –, hogy jól megszerveztem ezt a felvonulást. Csupán egy „idetévedt” turista vagyok – közöltem mosolyogva, de rám se hederítve csak motyogott még valamit, s felfelé emelt hüvelykjével is gratulálva, dúdolászva dülöngélt tovább.
Nosza, gondoltam, jó lesz levetnem a dzsekit és/vagy felszívódni innen, mert még a közeg is belém talál kötni, aztán mire megmagyarázom...
