Hajdanán a töpörtő volt a szegények eledele, miként a kecske a szegények tehene. Nem Krúdy vagy Móricz novelláiból tudom, hanem jól emlékszem, amikor anyai nagyanyám reggel elment a kenyérért és cipóért a pékhez, ezeket maga dagasztotta és előző nap vitte a pékhez, hogy az kisüsse, olykor útba ejtette a hentest, és hozott újságpapírból sodort stanicliban 20–25 deka friss, meleg töpörtőt. Nálunk töpörtyűt. Meleg cipó meleg töpivel, mennyei. Ha még útközben a juhászoktól sikerült vennie birkatarhót, ünneppé vált a nap. Ez utóbbi élmény viszont messzire vinne, mert most azon gondolkodom, hogy a hentes a töpörtyűs staniclit a Magyar Szó oldalaiból kerekítette-e szempillantás alatt, de időben elhelyezve a dolgokat, erősen valószínű.
Elméletileg a város központjában lakom, gyakorlatilag a város szélén. Kisvárosban, ahol a távolság viszonylagos. Vagy inkább évszaktól függő. A száraz, meleg hónapokban naponta megfordulok a központban, olykor több alkalommal is egyetlen nap alatt. Most, januárban, ha kétszer jártam a piacon, nagyobb boltban. Mindössze két kilométer az út, folyton megfeledkezem róla, hogy visszafelé is annyit kell gyalogolni, bizonyára megpakolva. Maradt a sarki bolt, oda-vissza fél kilométer. Kenyeret, tejet, ha még van, déli gyümölcsöt veszek, és iszkolnék haza, ha a köztisztasági vállalat legalább annak a felét elvégezte volna, amivel honlapján büszkélkedik.
A boltban hentesáru is kapható, tőkehús nem, csupán tartós termékek. Az üzlet egész januárban üres, mintha a beszállítók is befagytak volna. Az egyik vásárló viszont a hűtőpultban fölfedezett egy zacskó töpörtyűt, nyomban rá is kérdezett az árára.
– 250 dinár 10 deka – szólt a válasz.
– Mi? 2500 dinár kilója? – visított fel a vásárolni készülő hölgy, majd többször hangosan megismételte: – 2500 egy kiló! 2500 kilója? 2500 dinár egy kiló tepertő?
Az üzletben tartózkodók előbb figyelték a történést, majd kuncogni, végül nevetni kezdtek.
Pedig sírniuk kellett volna inkább.
