Mondták a Szarkáról, hogy lop.
Haragudtam, amikor ezt mondták, mert tudtam jól, hogy a saját hiányosságaik fájnak nekik, az, hogy velük soha senki sem törődött még úgy, ahogy a Szarka velem.
Négyszögletű kalitkában hozta, vigyorgott az örömtől, hogy sikerült megfognia, pont egy ilyen különleges ajándékot képzelt el nekem. A madár félig kitárt szárnyakkal ülve egyensúlyozott, sajnáltam, rossz lehet neki ezen a kicsi helyen. Lehajoltam, hogy közelebbről megnézzem, akkor láttam meg, milyen gonosz szeme van. Hátraszökkentem, úgy megijedtem.
– Minek adod ezt?
Erre majdnem megsértődött, muszáj volt elfogadnom. Alig tudtam kiengesztelni. Behívtam a házba, teát hoztam neki, süteményt, de hallgatag lett, a madarat is csak úgy otthagyta az előszobában, mintha nem számítana már. Faggatni kezdtem, hogy fogta el, és ez jó volt, erről szívesen beszélt, mert büszke volt magára, hogy a cselt ki tudta eszelni. Ezüstpénzeket rakott az udvar közepére, a kalitkát kitámasztotta fölötte egy pálcával, amihez madzagot kötött, és amikor meglátta, hogy ott van a madár, ott szedegeti a csörgőst, megrántotta.
Mire mindent részletesen elmesélt, már vissza is jött a kedve, a szarkát is behozta a szobába, pedig még mindig kalapált a szívem. Mondta, hogy az udvar végében lakott, a susnyásban. Mindjárt megtetszett neki, amikor először meglátta.
– Tudtam, hogy a tied lesz – ezt is mondta.
Én meg örültem neki, mert tőle kaptam. Az ablakba tettem a kalitkát, mert így kérte. Néztem, milyen szép a szarka, ahogy tollászkodik, rázza, borzolja magát. Magokat vittem neki, kekszmorzsát, mindent elfogadott, mintha tudná, hogy ez neki jár, ez a legkevesebb, amiért kitoltunk vele.
Csak a szeme nem hagyott nyugodni. Kíméletlen, gonosz, ha nagyobb lenne, engem is megenne. Nem mertem kiengedni a kalitkából, féltem, hogy majd rám repül, kiveszi a szememet, megtépi a hajamat, befészkel az ágyba, elűz.
Más lett a ház, amióta ez a madár itt lakott. Mindent úgy rendeztem, hogy a legkönnyebben ki tudjam szolgálni, arrább toltam még a bútorokat is, az ablakot meg csukva tartottam, mert nem szerette, ha jön rá a hideg szél. Válogatós lett, nem volt neki jó akármelyik mag, hanem csak a kedvencei, és húst kért, nyerset, hideget, régit.
Minden éjjel a Szarkánál aludtam, mert a kis szarka, a gonosz szemű mintha megkergült volna a sötétben, úgy csattogtatta a szárnyát, hogy az ablak csak úgy kopogott, ahogy nekiütődött a kalitka. Mindenféléket képzeltem ilyenkor. Hogy ott áll valaki az ablakban, és az kopog folyamatosan, a madár meg félelmében csapkod. Vagy jönnek meglátogatni a szarkabarátai, és azok ütögetik az üveget a csőrükkel, amíg be nem törik egyszer. Vagy valami más, amit el se tudok képzelni, egerek, csótányok, menyétek, ki tudja, miket ide nem vonz ez a vadmadár.
Egyszer mégis otthon kellett aludnom, mert a Szarka vendégségbe ment, és az éjszakát is ott töltötte.
Délután bementem a madárhoz, hogy enni adjak neki, és abban a pillanatban, amikor a megsavanyodott szalámit bele akartam ejteni a ketrecbe, kinyúlt, és megmarta a kezemet. Kiszaladtam a szobából, az ajtót is becsaptam magam mögött, ki ne szabaduljon valahogy ez az utálatos.
Sírtam egész este, sajnáltam magamat is, meg a szarkát is, hogy úgy rávágtam az ajtót, ki tudja, eléri-e a szalámit egyáltalán, úgy elhajítottam. Azért mégse mertem visszamenni. Egészen elfáradtam a szomorkodásban, de a félelemtől álmomban se tudtam szabadulni. Mintha valami vadállattal dulakodtam volna, amit a pokróc mindig eltakart a szemem elől, csak a tollait éreztem meg a karmait, ahogy próbál a bőröm alá mászni, mintha dögnek nézne, húsnak, savanyúnak, nyöszörögtem csak erőtlenül, félálomban, mire sikerült végre ébredésig nyöszörögnöm magamat, akkor éreztem, hogy a kezem nyálas, és megláttam, hogy a Szarka fekszik mellettem, és szívja a sebeket az ujjaimon.
– Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem, és elrántottam a kezemet, mert most tőle is nagyon megijedtem, a szeme csillanásától.
Aggodalmaskodva nézett rám, hát hiszen mi együtt aludtunk el, tán keverem a napokat? Előző éjjel ment el, nem ma.
Visszatettem a fejem a párnára, és úgy gondolkodtam, a Szarkától egy kicsit elhúzódva, mert még bennem volt az álom rémülete, hogy mi is volt az előző nap, meg az előző éjjel, amikor egyedül maradtam az ajándékkal.
A Szarka most megint ráhajolt a kezemre, hogy a sebeimet nyalogassa, és felpattantam, mert úgy láttam, tisztára úgy, mintha nem is emberi szem lenne, hanem madárszem, amivel pislog a fekete szobában.
Az utcákon csatangolva vártam meg a reggelt, és amikor hazavetődtem megfagyottan, megrettenten, láttam, hogy hiányzik a kalitka. Minden ablakot kinyitottam, és az ágyban, a takaró alól két óra múlva hallottam, ahogy kihussan a fürdőszobán át.
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
