Kazinczyék óta – az pedig megvan már vagy kétszáz esztendeje – alighanem az angolok lettek a legnagyobb magyar nyelvújítók. Gondoljunk csak a komputerre, az enterre, a netre, a webre vagy a szerverre, bár ez utóbbinak lehet némi latin gyökere, ha belegondoljuk a servust (szolgát), amit köszönésként is használunk, hacsak nem „magyarítottuk” szerbuszra. Persze akár újságoldalnyi terjedelemben sorolhatnánk a fiatal jenki jövevényszavainkat. Ezeket inkább a kiskorúak, mintsem a szép korúak értik. No, ez a szépkorú (írhatjuk így is, amúgy is, mert a szótár még nem ismeri) szintén ifjonc a nyelvünkben, de hazai találmány, már ha az egész nyelvterületünket a hazánknak tekintjük. Állítólag az aggok, vének, a kilencvenen fölüliek eufemisztikus, vagyis szépítő megnevezésére agyalták ki az új neológusaink, ám többen már a hatvan-hetvenéveseket is ezzel a kifejezéssel tisztelik meg. Bár lehetnének ők akár korosak, idősek, esetleg öregek, talán hajlott korúak.
A gazdag kínálatból inkább pártolnám bármelyiket, mintsem a csalóka legújabbat, és ha valamely fiatal leszépkorúzna, kénytelen lennék elmagyarázni neki, hogy a szép kort nem a hetven felé kell keresni, hanem ott, ahol te tartasz: a harminc-negyven tájékán.
