Útlevélcsere kapcsán volt dolgom a minap a közeggel. Élve a digitalizáció nyújtotta előnyökkel, jó két hete az e-uprava portálon keresztül időpontot „béreltem”, majd – ahogyan az az idevágó tájékoztatóban szerepel – illeték címén befizettem az erre szükséges összesen 3600 dinárt. Természetesen ezt a befizetést is online végeztem el, és – hogy bizonylatom legyen e tranzakcióról – kinyomtattam a két virtuális befizetőlapot is.
A kellő napon és órában aztán megjelentem az újvidéki belügy illetékes osztályán, ám amikor átadtam a befizetésről szóló nyomtatványt, a hivatalnok hölgy közölte, nem fogadhatja el, mert nincs rajta pecsét. Ámultam és hüledeztem, mutatván, hogy szépen olvasható rajta: „Ez a befizetés pecsét és a banktisztviselő aláírása nélkül is érvényes.” Csak kötötte az ebet a karóhoz, azt követően is, hogy átment a másik irodában ülő kollégájához megérdeklődni, jól tudja-e. Az is persze megerősítette, nem lehet.
Hogy ne húzzam, annyiban maradtunk, pecsételtessem le a bankomban, és jöjjek vissza, soron kívül is elfogad. A bankban is csak keser-savanyún mosolyogtak, midőn ráütötték a pecsétet, ugyanazzal a megjegyzéssel, amivel magam is (hiába) érveltem; szépen olvasható rajta, hogy pecsét nélkül is érvényes.
A már extrán lepecsételt befizetőlap-nyomtatvánnyal aztán végre elintéztem, amit akartam, azért nyomatékosítottam közben, ha már létezik ez a közigazgatást gördülékenyebbé tevő e-szolgáltatás, akkor mi a francnak kell a fölös papirológia, közte pecsét oda, ahol már van. A hivatalnoknő megértett ugyan és egyetértett velem, de közölte, nem tehet mást, ha tőle így kérik.
Az sem vigasztal(t), hogy disputa közben kiderült, nem vagyok az első és nyilván az utolsó sem, aki így járt.
