Nagyon nehéz az iskola. Ezt mondják a szülők. Biztosan azért, mert a könyv előtt unalmában nyújtózkodó vagy a telefonját babráló csemetéjük megtanította velük. Oda is ül az anyuka a kisdiák mellé, s hogy ne terhelje gyermekét, elolvassa helyette a novellát, akár le is diktálja a tartalmát. Megakad viszont a számtanpéldánál, s megállapítja: valóban nagyon nehéz az iskola. Neki. De a számítógép kezelése is nagy feladat, a gyerek mégis könnyedén bánik vele.
Gyerekellenes hajcsárnak tűnnék, ha elmondanám, nem az iskola lett nehezebb, hanem a gyerek lustább; nem a tananyaggal van a baj (bár némileg azzal is), hanem a diák munkaszokásaival. Inkább azok hiányával. Ha anyuka tanul helyette, legfeljebb ő lesz okosabb, ami ugyan nem baj, de most éppen nem az a cél. Félórányi tanulás kegyetlenül megterhelő? Régebben volt az két óra is. Pedig állítólag akkoriban még nem volt olyan „nagyon nehéz az iskola”. Ha a szülő nem kíméli meg gyermekét a cipőfűző – valóban kihívást jelentő – megkötésétől, megteszi helyette a tépőzár. Pedig ez a művelet fontos képességfejlesztő, egykor föltétele volt az iskolaérettségnek. A nagy kímélet nem mindig jótett.
A legnagyobb talány pedig az, hogy a nagyon nehéz iskolából miként kerülnek ki tucat számra színkitűnő diákok? Hiszen hajdanán – a „könnyű iskolában” – egy-két ilyen volt, gyakran pedig egy sem.
