Amint napos lett az idő, hirtelen mindenki a nyaralásról beszél. Az unokahúgom arról áradozik, hogy mennyire jó lesz majd a tengerparton. Az öcsém pedig összeborzolja a szemöldökét a nyaralás szó hallatán, átszámolja a megtakarított pénzét, közben csendes szitkok hagyják el a száját, végül pedig, mint aki beletörődött sorsába, visszateszi a bankókat a rejtekhelyre és grimaszt vág.
Nálam sincs ez máshogy.
Először is, nem vagyok híve a tengerpartnak. 2009-ben egy kanbuli keretében voltam utoljára a szó klasszikus értelmében nyaralni, amikor is – nem maradandó – de igen agresszív májkárosodást szenvedtem. Akkor jöttem rá arra is, hogy az enyhe alkoholmérgezés és a sós víz nem jó párosítás. Ez bátortalanított el először. Két éve az óceánparton dolgoztam, öt hónapot vízimentősként, majd pár hetet mint cukrászinas. Ott nem a munka, hanem a hisztis szülők és a még inkább hisztis gyerekeik tettek keresztbe abbéli próbálkozásomnak, hogy jobb viszonyba kerüljek a végtelen kékséggel.
Most pedig hiába próbálkoznék, a gazdasági válság nem engedi meg, hogy összemelegedjek a sós vízzel. Így jártam.
