A nagyvárosi közlekedés igen sok stresszel jár, ez tény. Buszon, autóban, kerékpáron, de még gyalog is meggyűlhet a bajunk a forgalommal. Nem arról beszélek, hogy kisétálunk az utcára, és elüt bennünket egy autó, hanem arról, hogy a járdára szorult polgártársunk is keresztbe tesz nekünk!
Ezzel kellett szembenéznem Újvidéken is; mindenkinek az utca kellős közepén jut eszébe minden, lényegtelen, hogy előtte két óráig beszélgettek a „komšiják” az udvarban, a pontot az i-re az a negyven perces szófecsérlés teszi fel, amelyet az amúgy is keskeny gyalogjárdán ejtenek meg, búcsúzkodás helyett. Melléjük érve nekem kell átugranom őket (lehetőleg a kisebbet választom), aztán meg engem szólnak meg, amiért véletlenül meglöktem egyiküket.
Már kifejlesztettem egy rendszert, amelyet akkor használok, ha látom, hogy olyan gyalogosok vannak előttem, akik bármelyik pillanatban megállhatnak, anélkül, hogy hátranéznének, van-e valaki mögöttük: hangosan köszörülöm a torkom, és csúsztatom a cipőm az aszfalton, hogy hallják, ott vagyok. Persze, amikor megáll, és beleszaladok, egy flegma sóhajjal elintéz, én pedig hangosan megjegyzem, hogy egy ekkora városban valószínű, hogy nem egymagunk közlekedünk az utcán.
Ezt szoktam azoknak is mondani, akik fényes nappal az utcán végzik kisdolgukat.
